Szeptember 11-én Amerika áldozatairól is megemlékezhetnénk
2007. szeptember 10. (7. oldal)
Balavány György
Az Egyesült Államok barátai e napon – nagyon helyesen – kegyelettel gondolnak azokra, akik odavesztek az ikertornyok leomlásakor, de ki emlékezik meg a százötvenezer védtelenről, akit Hirosimában és Nagaszakiban pusztított el az amerikai terror, és a négymillió lakosról, akit a vietnami holokauszt idején mészároltak le?Mikor a világhírű indiai írónőt, Arundathi Royt megkérték: amerikai körútja során emlékezzen meg szeptember 11-ről, szívesen engedett a kérésnek. Aztán a színpadra kiállva így szólt: „1973. szeptember 11-én Chilében Pinochet generális a CIA támogatásával, katonai puccsal megdöntötte Salvadore Allende demokratikusan választott kormányát. Chile nem térhet a marxizmus útjára csak azért, mert népe felelőtlen – közölte a Nobel-díjas amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger. Az elkövetkező rémuralom idején ezer és ezer embert gyilkoltak meg, és nagyon sokan eltűntek. A kivégzőosztagok nyilvánosan gyilkolták le az embereket. Az országban gyűjtőtáborok létesültek, kínzókamrákat állítottak fel. A halottakat elhagyott bányákba és tömegsírokba temették. Chile népe az éjszakai kopogtatás rémületében élt… A chileiek elbeszéléseiből ismeretes, hogy a zenész Víctor Jara kezeit a helyi stadionban a tömeg szeme láttára levágták. Mielőtt lelőtték volna, Pinochet katonái odadobták neki a gitárját, és csúfolódva biztatták, hogy játsszon valamit. Az Egyesült Államok kormányának részletes ismeretei voltak arról, hogy mi történik Pinochet tábornok uralma alatt. Ennek ellenére Kissinger biztosította a tábornokot támogatásáról.”
A nézőtéren döbbent csend honolt. Mrs. Roy folytatta: „1922. szeptember 11-én az általános arab felháborodás ellenére Nagy-Britannia meghozta a Palesztinára vonatkozó mandátumot, amely a zsidók számára nemzeti államot biztosít. Winston Churchill 1937-ben így nyilatkozott a palesztinokról: – Nem értek egyet azzal, hogy bárki is magáénak mondhassa azt, amivel nem tud mit kezdeni, akkor sem, ha nagyon régóta birtokolja. Nem értek egyet azzal, hogy a vörös bőrű indiánokkal vagy az ausztráliai feketékkel igazságtalanság történt. Azért nem értek egyet, mert egy erősebb, magasabb rendű, talpraesettebb faj foglalta el a helyüket… 1969-ben Golda Meir izraeli miniszterelnök azt mondta: a palesztinok nem léteznek. Begin kétlábú állatoknak nevezte őket, Shamir miniszterelnök szöcskéknek, akiket el kell taposni. Jegyezzük meg, ezek az állam vezetőinek szavai, nem az egyszerű embereké… Az elmúlt évtizedek folyamán felkeléseknek, háborúknak voltunk tanúi. Tűzszüneteket írtak alá és sértettek meg. A vérontás nem szűnt meg, Palesztina törvénytelen megszállása a mai napig tart. A palesztinok csoportos büntetéseket kénytelenek elszenvedni, huszonnégy órás kijárási tilalmaknak és más megaláztatásoknak vannak kitéve. Nem tudhatják, hogy házaikat az izraeliek mikor rombolják le, gyermekeiket mikor lövik le, mikor vágják ki megélhetést jelentő olajfáikat. Nem tudják, mikor zárják le útjaikat, mikor mehetnek élelmet vagy orvosságot vásárolni. Azok a palesztin fiatalok, akik nem képesek haragjukat megfékezni, élő bombaként robbantják fel magukat, folytonos félelmet idézve elő a lakosság körében. Mindez csak fokozza a kölcsönös bizalmatlanságot, és mélyíti a gyűlöletet. Minden ilyen merénylet újabb megtorlásokhoz vezet, és tovább nehezíti a palesztinok helyzetét: tökéletes kifogást szolgáltat az izraeli hadseregnek arra, hogy behatoljon a palesztinok lakta területekre. Izrael leghűségesebb politikai és katonai szövetségese az Amerikai Egyesült Államok. Amikor Izrael löveti a palesztinokat, amerikai lövedékek vágódnak be a palesztin otthonokba. Izrael minden évben több milliárd dollár támogatást kap az amerikai adófizetők pénzéből…”
Arundathi egy harmadik dátumot is említett: „1990. szeptember 11-én idősebb George Bush a kongresszus összevont ülésén bejelentette az amerikai kormány határozatát arról, hogy megtámadja Irakot. Azt hangoztatta, hogy Szaddám Huszein kegyetlen katonai diktátor, aki genocídiumot követett el saját népe ellen. Ez megfelelő leírása Szaddám Huszeinnek. Ma már azonban tudjuk, hogy az Egyesült Államok kormánya korábban ötszázmillió dollárral segítette őt amerikai mezőgazdasági termékek vásárlásában. S mikor Szaddám befejezte emberirtó hadjáratát, az Amerikai Egyesült Államok kormánya megkétszerezte a támogatásra szánt összeget, s ellátta a diktátort az anthrax előállításához szükséges alapanyagokkal, helikopterekkel, valamint vegyi és biológiai fegyverek előállítására alkalmas vegyszerekkel. Abban az időszakban, amikor Szaddám Huszein a legkegyetlenebb rémtetteit követte el, az USA és Nagy-Britannia Irak közeli szövetségese volt. Mi változott? Irak 1990-ben megszállta Kuvaitot. Szaddám bűne nem az volt, hogy háborút indított, hanem hogy ezt önállóan, parancsolói jóváhagyása nélkül cselekedte. Az a határozat született tehát, hogy el kell pusztítani, mert elvesztette gazdái kegyeit. A szövetséges erők 1991 januárjában támadták meg Irakot. Egy hónap bombázás alatt tízezrek haltak meg. A háborút követő gazdasági zárlat következtében Irak lakossága nem juthatott élelmiszerekhez, gyógyszerekhez, kórházi felszereléshez, mentőautókhoz, ivóvízhez. Ennek következtében körülbelül félmillió iraki gyermek halt meg.”
Arundathi Roy 2002-ben mondta el híres beszédét. Akkor még nem kezdődött meg az Irak elleni újabb katonai offenzíva, amelynek eddig felbecsülhetetlen számú áldozata van. Ahogy e sorokat írom, jön a hír: az amerikaiak öt lakóházat támadtak meg Bagdadban. A lakók békésen aludtak, a környék csöndes volt. Tíz halottal és sok sebesülttel járt az akció.
Arundathi egyike a számtalan értelmiséginek, akik a „terror elleni háború” megkezdése óta a globális hazugságok ellen emelik fel a szavukat. Az írónő nem Amerika-ellenes, semmi baja a countryval, a farmernadrággal, Truman Capote-val és az ország népével, csak az uralkodó katonai és gazdasági globalizációval van baja, ahogy egyébként rengeteg amerikainak is.
Világszerte hatványozódik azok száma, akiknek semmi kedvük e napon könnycseppeket elmorzsolva sajnálgatni a megsebesített óriást. Amerikának nincs erkölcsi alapja ahhoz, hogy áldozat legyen. Az áldozat ugyanis mindig ártatlan. Amerika viszont az egyetlen hatalom a világon, amely polgári lakosság ellen atombombát vetett be. Bin Ladent, minden háborús bűnössel együtt, már rég föl kellett volna akasztani; az viszont nem járja, hogy az egyik kötelet kapjon, a másik Nobel-díjat.
Az Egyesült Államok barátai e napon – nagyon helyesen – kegyelettel gondolnak azokra, akik odavesztek az ikertornyok leomlásakor, de ki emlékezik meg a százötvenezer védtelenről, akit Hirosimában és Nagaszakiban pusztított el az amerikai terror? Ki emlékezik meg a négymillió polgári lakosról, akit a vietnami holokauszt idején mészárolt le az Egyesült Államok hadserege? Ki gyújt gyertyát azokért, akik ma is atomsugárzás vagy idejében fel nem robbant aknák miatt lelik halálukat? Gondoljunk szeptember 11-én a Duna jugoszláviai szakaszán a mederben heverő amerikai bombákra. És gondoljunk a globális szabadpiac áldozataira, a sok százezer gyerekre, akik az úgynevezett fejlődő országokban napi tíz-tizenkét órát dolgoznak a zömmel amerikai óriáscégeknek. Ki sír a milliókért, akiket éhínségek és járványok pusztítanak el a leggazdagabb világhatalom árnyékában?
Arundathi szerint a hat éve történt szörnyűség csak akkor érthető, ha látjuk az utat, mely 1922 szeptemberétől 2001 szeptemberéig vezetett. Ma, 2007 szeptemberében már azt is látjuk, hogy az út sokáig nem folytatódhat. Úgy tűnik, Amerika fokozatosan elveszti vezető szerepét. De addig jó lenne valahogy – óvatos mozdulatokkal – szétosztogatni azt a fura, kedves, törékeny holmit, amit békének hívunk.
