Stróbl Alajos
Nőgyűlölő szobrász?
Tamás Gáspár Miklós Képek Gyurcsány faláncímű cikkében (ÉS, 2007/34.) igen elítélően nyilatkozott nagyapámról. Valószínűleg nem tudja, hogy nagyapám nem volt a Horthy-korszak meghatározó személyisége, hiszen működése 1880 és 1920 közé tehető, és utána még mentette az üldözött művészeket (pl. Uitz Bélát). Nem volt soviniszta, nem hirdetett nemzeti felsőbbrendűséget, hiszen a mai Szlovákia területén született, oda vonult vissza, és felesége bécsi lány volt. Támadták is tót származása miatt. Ma elismerik a szlovák barátaink. Mostanában kiállítása volt Liptószentmiklóson, Zólyomban, és most nyílik Pozsonyban. Nemrégiben Kistapolcsány vadászkastélyánál az illetékes szlovák miniszter leplezte le rendbehozott szobrát. Nem volt irredenta, nem küzdött szülőföldje visszacsatolásáért, csak öreg katonaként részt vett hazája védelmében 1915-16-ban. Nem volt antiszemita, mint az a leghíresebb szobrának északi reliefjén látható, ahol a híres gyűlölködő bécsi polgármester meghajol a magyar király előtt. Így gúnyolva ki az antiszemitizmust, vette a bátorságot, hogy királyának ezt a jelenetet elmagyarázza. Tanítványai között sok zsidó származású volt (p. Ligeti, Róna). Nem volt idegengyűlölő. Családja Lengyelországból származott, nővére Krakkóban született, testvérei Ausztriában éltek. Olaszországban szerzett barátokat, oda vitte tanítványait, és a túrára Jászai Mari is elkísérte. Nem volt nőgyűlölő. Erről a legjobban úgy lehet meggyőződni, hogy a Párizsban 1900-ban díjat kapott Anyánk c. szobrot megnézik a Magyar Nemzeti Galériában. A valódi tekintélyt tisztelte. Hívő katolikus volt, nem klerikális, amit például a Bazilika szobrai (Szt. István, Szt. Gellért, Szt. Imre, Szt. Ferenc, Szt. Alajos) vagy a családi Biblia bejegyzései tanúsítanak. Nem történeti legendákat, hanem nagy magyarokat mintázott: Szent Istvánt, Mátyás királyt, Kossuthnak emelt emléket, Széchenyi, Dobó, Arany, Jókai, Liszt, Erkel, Bánffy Miklós, Jászai Mari és a többiek jelzik alkotásainak sorát. Az első műemlékvédők közé tartozott, amikor saját pénzből felállítatta az Epreskertben a város által lebontásra ítélt Kálváriát (most hozták rendbe, Szili Katalin avatta). Hogy rossz ízlése volt-e, azt én nem tudom. Az adott kor elfogadta, a jelen születésének 150. évfordulóját megünnepelte. Külföldön is.
Valótlanokat lehet állítani egy irodalmi újságban. Több mint nyolc évtizede elhunyt őst lehet ócsárolni, hamis képbe állítani. Az utálattól táplált gyűlölet izzása írásra késztetheti a talajtalan utókor kéretlen prófétáját. Hamisat, valótlant, igaztalant és elmarasztalót én is tudok írni. Például: Az infantilis hazugságözön korrodálja a homályosuló égboltot, és vörösödő horizontjáról exhibicionista Antikrisztusok araszolnak zenitjére, hogy aberrált lelkületük polifon zavara totemként inzultálja a békevágyó embereket. Hogy intrikus pennájuk frivol tübbingje nyomja az anyaföldbe a tradíciókat. Hogy a nihilista ürességük mételyezze az emberiségért alkotni, a nemzetért tenni akarókat. Hogy extravagáns gojutálatuk gnóm kloakája integrálja az anarchia bajnokait. Hogy a szkepszis szirupjával szoptassák az újszülötteket. Hogy a hungarofób praktikájuk fuserálja a hitet. Hogy az uniszex underground radikalizálódjék a monogám morfinistákkal. Hogy a globálisan melegedő szabadelvűség fétise züllessze a családokat. Hogy a grafomán Kende Péterek és Tamás Gáspár Miklósok – omni jure – montírozzanak ikonokat gyermekeknek, és hogy a káosz ízlése diszpergálódjék a világon. „Abbahagyhatom, Ildikó, elég volt?”
Nem állítom, hogy T.G.M. született gonosz, nem, szerintem jó ember. Nem gyűlölni kell őt, hanem sajnálni. Javasolni, hogy nézze meg az Anyánkat. Akkor tudni fogja, hogy kinek van ízlése. Kinek a szellemében nevelkedik tizenegy unokám, akiknek televíziójuk sincs, nehogy ízlésüket rombolni média akadjon. Pax vobis.
Stróbl Alajos
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 36. szám
