DERÉKY PÁL
Blablabla, blablabla
Kiállítás
„Is modernity our antiquity?” – kérdezi a kiállítás egyik kurátora, Georg Schöllhammer. A mintegy hétszáz mű összessége egyértelmű választ ad: már hogyne lenne az. „Számunkra ma a modern az újrafelfedezendő, akár az ókor a reneszász (művész) számára” – értelemszerűen így lehetne összefoglalni a 12. Documenta jelmondatát. Ám hamar kiderül, hogy a „számunkra” által jelölt mi nem mi vagyunk, most élő, minden újra fogékony euroatlanti értelmiségiek, akik túljutottunk már a poszt-posztmodernen is, és most éppen az új távlatokat fürkésszük. És a modern, modernség sem az, amit mi annak tartunk: a Párizsból induló, elterjedésének sebességétől függően nagyjából a XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartó szellemi-művészi megújulást hozó áramlategyüttest. A Documenta összeállítói, Roger M. Buergel és Ruth Noack inkább annak a feltérképezését tűzték ki célul, hogy mit értenek modern hagyományon a világ különféle tájain alkotó művészek, akár van mondandójuknak köze a mi értelmünkben értett modern(ség)hez, akár nincs. Ezért az ötévente rendezett, hatalmas, reprezentatív kiállítás egyik idei rendezőelve a hagyományhoz való viszonyulás, a másik a kölcsönhatás. Utóbbinak az örök voltát például a H. F. von Diez (Poroszország konstantinápolyi követe a XVIII. sz. végén) által vásárolt ún. Szeráj-album egyik miniatúrája jelzi. A XIV-XVI. századra datált kis festmény forma- és színvilága jól láthatóan heterogén: a színvilág perzsa, a rajz kínai – a hódítók nem írták felül a helyi stílust, hanem beleírtak.
A hagyományhoz való viszonyulás lenyűgöző példája az 1962-ben született benini Romuald Hazoumé két alkotása – már amennyiben a néző ismeri a Hazoumé által hivatkozott hagyomány régi és új rétegét. Nekem néhány héttel a Documenta megtekintése előttig fogalmam sem volt a benini királyság több évszázados, elképesztően gazdag, az idők folyamán ugyan kissé változó, mégis felismerhető stílusú bronzművészetéről. Portugál kereskedők révén egy-egy darabja korán eljutott Európába, maga a teljes kincs azonban csak a XIX. század legvégén került a műkereskedelembe, amikor a gyarmatosítók kirabolták a királyi palotát és a főemberek palotáit (tőlük állítólag vettek is). A nyugati műkereskedők és vevők először nagyszabású hamisításra gyanakodtak, elképzelhetetlennek tűnt, hogy „afrikai vadak” képesek lennének ilyen műalkotások létrehozására. Második lépésben a műtárgyak ára az egekbe szökött. Ma nigériai, londoni, párizsi, amerikai, berlini és bécsi múzeumokban található nagyobb mennyiség belőlük. Hazoumé műanyag öntözőkanna levágott felső részéből, teafőzőből, locsolókannából és egyéb mindennapi használati tárgyból állítja elő – néhány apróság hozzábiggyesztésével – a benini királyi bronzok hagyományát megidéző fejeit, arcait, maszkjait. Ha a néző ismeri a hivatkozást, komoly műélvezetben részesül. Ha nem, akkor ezek a falra akasztott plasztik vicik-vacakok játéknál, blődlinél nemigen tűnnek többnek – tetszeni persze tetszhetnek. A lelki fröccs is elmarad. Mármint annak a belátása, hogy elődeink dicstelen hagyományát is illik ismernünk – konkrétan egy prepotens brit alkonzul ámokfutásáról van szó a XIX. század legvégén, amiben ugyan ő is az életét veszítette, a brit birodalom hadihajói viszont szétlőtték halála miatt a királyságot, a királyt fogságba vetették, majd száműzték. Romuald Hazoumé másik kiállított tárgyának hivatkozását, eredetijét – az afrikai menekülő-csónakot – viszont állandóan a szemünkbe égeti a tévé. Hazoumé mintegy tíz-tizenkét méter hosszú, művészien kivitelezett példányt hegesztett össze 421 felvagdalt fém benzineskannából. Ennyi ember szorong (szorongana?) egy ilyen lélekvesztőn. A fekete kannák, a büdös benzinszag és főleg az odaképzelt, gyalázatos, naponta közvetített képek nem kedveznek a „hányan férnek bele egy fürdőkádba/telefonfülkébe”-szerű vidám asszociációknak. Mint ahogyan Peter Friedl (Ausztria) alkotását, a kitömött zsiráfot is csak a gyerekek sikongják körül. Brownie egy izraeli állatkert ajándékaként került a Jordán folyó nyugati partján egy palesztin állatkertbe, de a 2002-es izraeli csapás ágyúdörejétől megijedve a ketrece vasrúdjának rohant, összeesett és elpusztult. Tőle nem messze találhatók az Egyesült Államokban élő, madridi születésű Inigo Manglano-Ovalle Phantom Truck, illetve The Radio című installációi. A fantomkamion olyan biológiai és vegyi fegyverek előállítására alkalmas mozgó hadiüzemet mintáz, mint amilyennek a modelljét Colin Powell akkori amerikai külügyminiszter mutatta be az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2003-ban – a világot Irakból fenyegető halálos veszély illusztrálására. A sötét szobában álló, tartályokkal telezsúfolt, impozáns méretű, fenyegető kinézetű kamion persze fa, kereke fekete bakelitből készült. A mellette levő, kellemetlen narancsszínű fényben úszó szobát atmoszférikus zörejek, sipítások, csipogások hangja tölti be, mintha a rádió keresőgombját tekergetve az éterben kóvályogna az ember. Csakugyan táskarádió áll a szoba közepén. De állítólag nem arra kell gondolni. Nem kell arra gondolni (mármint a propagandára). Mégis mindenki arra gondol, hogy mennyire bedőlt neki, látszik a bűntudatos arcokon, amint viselőik gyorsan húznak elfelé, mondjuk candomblé-, illetve voodoo-irányba. Hatalmas asztalon, üveglap alatt láthatók százával a ceremóniákról készített fényképek, az üveglapon fekvő számtalan fejhallgatóból meg ömlik a hozzávaló zene, szöveg, eksztázis. Itt, az afro-brazil néphit bűvöletében el lehet ringatózni órákig. Brazília candomblézik, Afrika voodoozik. Haiti is voodoozik, mert azon az útvonalon szállították a fekete rabszolgákat, egy-egy voodoo-priest ott maradt. Rabszolgák! Ebben is mi vagyunk a hibásak (Nebenwiderspruch: a benini király volt a legnagyobb rabszolgakereskedő. Hm). Ma körülbelül kétmillió brazil candomblé-hitű, nem összetévesztendők az umbanda-, illetve macumba-hívőkkel. Mivel én biztos összetéveszteném, megpróbálok ismertebb, ún. kelet-európai vizekre evezni. De jaj! Szűkebb pátriám, Kelet-Ausztria is oda tartozik, vörös hagyományával, a bárányszaggatással, béldagasztással, vérlocsolással, hogy csak a közelmúlt fejleményeit idézzem. Most a bécsi Ines Doujak folytatja ezt a hagyományt. A művésznő dúskeblű, szadomazo módra, fekete bőrrel feszesen felkantározott, csüngő hasú meztelen nőn lovagol csizmásan. Hetykén felragasztott Hemingway-szakállal, döglött paradicsommadárral az egyik kezében fixírozza a nézőt gazdagon hímzett, virágos tapétaminta előtt. Már megint mit követtünk el? Nem kis tekintély, Sartre szavaival válaszol: „Az európai ember legjellemzőbb tulajdonsága a rasszista humanizmus; csakis azáltal válhattunk emberré, hogy rabszolgákat és szörnyeket produkáltunk” (elnézést a fordításért). Azonban – mutatja a hájas paci fenekéből előkunkorodó méretes, dús lófarok – nyugalom, a kritikát humorosan kell érteni. Ironikus hagyományként idéződik meg a 60-as, 70-es évek kelet-európai neoavantgárdja is, az elnyomó hatalom és a szegény kicsi egyén küzdelme. Melyben sz.k.e. gyakran benyomott egyet e.h. szeme alá – jól illene ide pl. Pauer Tüntetőtábla-erdeje. De kiállított magyar művész, illetve munka egy sincs. Mert a magyarok eldugják a maguk művészi hagyományát a világ elől – piroschka, paprika és gulasch kivételével (ajánlat: életnagyságú matyó baba a Váci utcából, kezében gőzölgő kondérral).
Anatolij Oszmolovszkij fényképén maga az alkotó látható, egy óriási Majakovszkij-szobor vállán ülve. A művész felsőteste akkora, mint a költő feje. A hibátlan jelentéstartalmú, hozamdús asszociációs mezőt feltáró mű egyetlen szépséghibája, hogy 1993-ban készült. De Oszmolovszkijtól látható egy nagyon szép installáció is a világ hadseregeiben leggyakrabban használt tankokról, mind konkrét, mind elvont kivitelben. Nedko Szolakov Top Secret című, 1989-es munkáját legalább kétszer láttam már, nem tudom, mit esznek rajta. Fadoboz, benne két kihúzható fiók, kartotékcédulákkal, rajtuk a bolgár művész ifjúkori eltévelyedése: jelentései tégla-korából (A Portrait of the Artist as a Young Brick). Talán 1989, a keletkezés éveként megadott dátum az egyetlen említésre méltó fogódzó: ha tényleg abban az évben csinálta, akkor bátor volt. Sanja Ivekoviæ Háromszög című képén utcán, jugoszláv zászló alatt álldogáló emberek láthatók, emeleti balkonról fényképezve, belóg a képbe a balkon korlátja. A tömeg előtt három rendőr áll az utcán, még véletlenül sem háromszögben, hanem egymás mellett. Az emberek nyilván valami államférfi megjelenését várják. S valóban: az 1979. május 10-én keletkezett felvételen Titóra várt a nép, a zágrábi Savska utca 1. szám előtt álldogálva. Eközben a művésznő a balkonon ülve whiskyt kortyolgatott, és benyúlva a szoknyája alá úgy tett, mintha maszturbálna. Látta ezt a szemközti ház tetején őrködő mesterlövész, s miután távcsövén át kigyönyörködte magát, rádión utasította a ház előtt őrt álló segédrendőr kollegáját, hogy menjen fel, és kergesse el a célszemélyt a balkonról, hiszen aki önkielégít, az nem bízik a szocializmusban, a közösségben – a végén elélvez, és még eretnek gondolatai támadnak Titót illetően. Ugyanakkor a mesterlövész-segédkanári-ágensnő háromszög egyetlen tagja sem látható a képen, a mű értelme kizárólag a katalógusból rekonstruálható. Nem csak ezé a műé: sehol semmi tájékoztató, eligazító felirat, szórólap nincs, a 12. Documentán kiállított tipikus mű mondjuk poshadt vízzel félig telt, ütött-kopott bádog locsolókanna lehetne (golyó által ütött lyukkal vagy a nélkül), tipikus címe pedig „N”Xiang Wu: Cím nélkül (évszám nélkül, különféle anyagok)”. A katalógus ára 29 euró, nélküle az átlag néző egy mukkot sem ért az egészből. Nem is azért van a kiállítás, hogy megértsék – így a rendezők -, hiszen az értők értik, a többi asszociáljon. A látogatókat szemlélve ezért nem meglepő, hogy jobban tetszenek az egzotikus (számunkra, halott fehér egerek számára egzotikus) országok művészei által alkotott munkák, bár a látványnak gyönyörű afrikai divatbemutató ruháinak, viseleteinek formáiból ismeretek híján természetesen nem tudunk sem kölcsönhatásra, sem hagyományra következtetni. A kínai Lin Yilin 2007-es Keljünk át biztonságosan a Lin He úton című mintegy tízperces videója viszont minden külön magyarázat nélkül érthető és élvezetes. Lin Yilin 1995-ös akciója azzal kezdődött, hogy a forgalmas úton az egyik járda mellett mintegy három méter széles, embermagasságú falat rakott az úttesten gázbeton téglákból. Amikor a fal elkészült, a járda melletti sor legfelső tégláját a fal túloldalán legalulra helyezte. Majd átrakta az egész sort, azután a következőt, egészen addig, míg a fal szép lassan át nem vándorolt az úttesten – a járművek állandó dudálása, fékcsikorgás, a vezetők kétségbeesett navigációi közepette, végül is sértetlenül. A fal lassú vándorlása és a járművek nem túl gyors, a falhoz képest mégis nagyságrendekkel gyorsabb mozgása lehetetlenné tette a vezetők – valamint érdekes módon a járókelők – számára annak felismerését, hogy művészi akciót látnak, természetesen mindannyian útjavítási munkának fogták fel a váratlan akadályt. Mellékesen az is láthatóvá (legalábbis sejthetővé) vált ebben a lassításban, hogyan, milyen gyorsasággal tűnik el a kínai hagyomány minden területen, ami közhely ugyan, jó vizualizálása mégis díjazandó.
Van azután néhány – szerintem – marhaság is, ilyennek tartom Sanja Ivekoviæ Mákültetvény (Poppy Field) című munkáját, amelyet a főépület, a Fridericianum előtt elterülő mezőbe vetett. Csakhogy az nem mák- (Papaver somniferum), hanem pipacsmező (Papaver rhoeas L.), és arról közép-európai embernek nem a „világ egyik legősibb kultúrnövénye” által kiváltott asszociációk – afgán mákültetvények, ópium, heroin, bűn, romlás virágai -, még csak nem is a mákos bejgli vagy a máktea jut az eszébe, hanem a búzatábla. A búza is ősi kultúrnövény persze, meg a rizs is – Sakarin Krue-On thai művész keze nyomán (satnya) rizsföld díszeleg a Wilhelmshöhe kastély előtt -, ám ezzel az egykori land artra hajazó kifejezési formával nem árt vigyázni. Jól példázza ezt Joseph Beuys 1982-es munkájának a sorsa is. A 7. Documenta alkalmával készített Stadtverwaldung statt Stadtverwaltung (kb. erdősítsünk, ne aktákat termesszünk) című akciója során hétezer tölgyfát („ősi germán fa”) ültettetett el, részben szponzorok segítségével, s mindegyik mellé egy-egy bazalt kőszálat ásatott a földbe. A kövek megvannak, de a tölgyfákat közben a környezeti ártalmaknak jobban ellenálló hársfákra kellett cserélni (de hát azok is ősi germán fák, tök mindegy). Szóval a látogató műveltségétől, egyéni ízlésétől, aznapi beállítottságától függően felfoghatja a több helyszínen zajló óriáskiállítás egészét kedves, mulatságos játékként, szórakozásként, vagy pedig bosszantó „ezt is, azt is gondolhatod róla, úgyis minden mindegy” provokációként. Mindenképpen nyert, veszítenivalója nincs, mert a kurátorok szerint a második értelmezés is helytálló, csakugyan szándékukban állt a „művészeti ipar” tükörsima felszínének feltörése is. Ne pattanjon már le erről a felszínről minden munka és jó szándék a befektetők kosarába: a pipacsmezőt éppolyan kevéssé lehet megvenni és részvénnyé alakítani, mint a rizsföldet, és sok más kiállított alkotást. Nem tévedés, az akcionizmus hagyománya idéződik fel ez által, amelyben minden hangsúly a folyamatra esett, a végtermék kevésbé volt érdekes, szélsőséges esetben a sorsára hagyták. Más szóval a két hagyománylánc, az expresszív és a konstruktív absztrakt schismájának, szakadásának a folyamatát kívánták érzékeltetni. Meg sok minden mást, például az új tetszőlegességet, vagyis azt, hogy mára maga az „anything goes” is hagyománnyá vált. Minderről az eszmei háttérről bő tájékoztatást nyújt a kiállítással párhuzamosan angol és német nyelven megjelentetett három olvasókönyv. Az első címe Modernség?, a másodiké Élet!, a harmadiké Oktatás – anyagukat mintegy kilencven, szerte a világon megjelenő nyomtatott és elektronikus periodikából válogatták. Magyar közülük csupán egy van: az exindex (www.exindex.hu). Tartalmukat ismertetni külön kritika feladata lenne. Ezért csak a második kötet 67. lapján található kedvenc képemről szólok. Charles Darwin Francis fiának gyermekkori, színes ceruzával készült grafikájáról van szó, melyet apja híres könyve, A fajok eredete (1859) egyik eldobott kéziratlapjának a hátára rajzolt. Címe A Gyümölcskatonák és a Zöldségkatonák csatája (New York, American Museum of Natural History). Balról, hatalmas kék szilván lovagolva közelít a bugyogós, turbános török vitéz, jobbról – megtermett sárgarépáját délcegen megülve – forgós csákót viselő huszár rúgat vele szembe, mindkettőjük kezében kivont kard. Gyönyörű és megmosolyogtató. Akár a 12. Documenta anyaga éppúgy olvasható kultúrák szembenállásaként, vetélkedéseként, mint egyfajta orbis pictusként – a második olvasat örömösebb.
(A 12. kasseli Documenta. 2007. június 16-szeptember 23.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 36. szám
