Pinchas Zukerman, a világhírű hegedű- és brácsaművész, karmester és zenetanár azon kevés művészek közé tartozik, akiknek zseniális vonóstechnikáját nemcsak a közönség, hanem a kritika is feltétel nélkül csodálja. Először kapott meghívást a budapesti Zsidó Nyári Fesztiválra. A Kanadában, az Egyesült Államokban és Izraelben honos világpolgár a Zukerman Chamberplayers vonóskvintett kíséretében érkezett Magyarországra, egyetlen, ahogy mondta, szárnyaló előadásra. Az együttes tagjai a Barcelonában élő Ashan Pillai brácsaművész kivételével mind egykori tanítványai: Jessica Linnebach, (másodhegedű), Jethro Marks (brácsa) és Amanda Forsyth (cselló), aki Zukerman felesége is.
A majdnem telt házat vonzó zsinagóga természetes akusztikája igazi kamarahangulatot kölcsönzött az estnek. Enescu C-dúr vonós trióra írott szerenádja kínálta a bemelegítő hangokat Zukerman, Marks és Forsyth jókedvű tolmácsolásában. A vonósötös Mozart korábban fúvósokra írt c-moll brácsakvintett (K. 406) allegro tételének szokatlanul gyors feldolgozásában talált egymásra, de az andante dallamos felvezetőjében éreztük először, hogy a tanítványok méltók a mesterhez. Zukerman a harmadik tételben villantotta fel lágyérintéses vonótechnikáját, amikor a menuetto in canone főtémájában az első brácsással „feleselgetett”. Visszafogottságára jellemző, hogy ekkor sem próbált meg uralkodni az együttes tagjai felett. Érezhető volt a spontán felszabadultság, amikor visszatértek a mű befejező, bővített témájú allegrójához.
A szünet utáni részt teljes egészében kitöltötte Mendelssohn B-dúr brácsakvintettje (Op. 87.). Az allegro vivace tétele új világba kalauzolt bennünket, a játékosok a „húrok közé csaptak”. Pattogó taktus, a maestro villámszólói, fergeteges brácsaszólamok, és a diadalmas vég. Ellenpontként érkezett a menüettszerű andante, amelyben a cselló moderált a brácsák és a hegedűk között. Az est a harmadik, az adagio tételben kulminált. A szomorú-gyönyörű motívum nagyzenekari hangzásban ötvözte az öt hangszert, a muzsikában felvillantak a tragikusan korán elhunyt zeneszerző életének végső ciklusai, a halál elleni tiltakozás, a beletörődés, az emlékezés, az elérzékenyülés, a mennyei hangon síró elsőhegedű, az elmúlás látomása. Az utolsó tételben visszatért az optimizmus, az allegro moltóban újra a földön vagyunk, együtt éledünk a zenével, élvezzük az élet minden pillanatát.
A hálás közönség Dvorák vonóskvintettjének utolsó tételét kapta ráadásként. Percekkel az előadás után a már farmerben csomagoló, láthatólag elégedett Zukerman csak ennyit mondott: „Az Izraeli Konzervatóriumban a magyar származású Fehér Ilona tanítványa voltam. Jöhettem volna előbb is.”
Bármikor, kedves Mester.
Somogyvári D. György
