Forrás: 168 Óra

2007.09.07., 2007. évfolyam, 36. szám

szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168ra

cimkék: Fülöp György, kultúra

Sokan hiszik úgy, a karikaturista afféle rajzos mókamester, csupa derű és kacagás az élete. Pedig van, aki épp a szenvedés elől menekül a humorba, a poklot próbálná nevetve feledni. Fülöp György több mint harminc évig mulattatta “FÜL”-szignós vicces grafikáival a Ludas Matyi olvasótáborát, aztán írt vagy húsz gyerekkönyvet. Nemrég viszont megjelentette legkomorabb kötetét, Vészkorszak címmel.

Fotó: Kovalovszky Dániel/th> – Nálam a humor csak álca. Elveszítettem a családomat a második világháborúban. Soha nem tudtam kiheverni – könnyezik a rajzos-komikus.

Az idős mester visszavonultan él feleségével, budai otthonában. Csak egy éve házasok, de a kapcsolatuk időtlen.

– Nem látták a feleségemet? Zója, hová tűnsz el, mikor megjöttek a vendégek?!

– Mindjárt megyek, Füli, üljetek le a kertben! – hallatszik a házból egy női hang.

– Talán nem elég nagy a szoba?

– Ne hetvenkedj, Fülikém! Szóval jól megvannak. A falakon néhány karikatúra az ismert “FÜL”-es szignóval.

– Házi tárlatot rendeztem neki a születésnapjára – érkezik mosolyogva közénk az asszony. Érdeklődnék, hányadikat ünnepelték, de a művész konokan rázza a fejét: – Úgysem mondom meg, babonából. Öreg vagyok, és kész.

Fülöp György Debrecenben született, ám a család hamarosan a fővárosba költözött. Édesapja korábban rabbinak készült, de “áttért” a civil pályára: Budapesten a Dante Könyvkiadó szerkesztője lett. Mókás kedvű, nyugodt ember volt: Gyuri és öccse, Tibor, tőle örökölték természetüket. Kölyök fejjel élték meg a zsidóüldöztetést. Édesanyjuk keresztény volt, csakhogy az árjatörvény miatt el kellett volna hagynia a családját. Nem volt hajlandó rá. A szülők biztonságos helyen próbálták elbújtatni fiaikat, ám Szálasi hatalomátvétele után zsidóknak már nem volt menedék.

Tibort a pápai védett századdal vitték el Balf felé, Gyuri gettóba került. Húszan zsúfolódtak össze egy szobában, élelem és fűtés nélkül “44 telén. Egy falatnyi étel akkor az aranynál is többet ért. Említi Fülöp György, egyszer az egyik fogoly valahonnan zsírosbödönt szerzett, s volt még az alján pár szem hús is. Társa – azelőtt gazdag ügyvéd – háromemeletes házát ígérte a bödönért. Az adásvételről szabályos szerződést írtak.

A nyilasok aztán Fülöpöt is elindították a halálmenettel: a Józsefvárosi pályaudvarról indultak a vagonok Auschwitzba. A fiú az állomáson kiugrott a sorból, és elrejtőzött a szénrakások közt. A nyilasok számíthattak a szökésekre, mert egyfolytában tüzeltek, már mindenütt füstöltek a szénkupacok. “Hagyd abba, mindjárt felgyullad az egész!” – hallotta a lapuló fiú az egyik tiszt hangját. Majd lassan az utolsó szerelvény is kigördült a pályaudvarról a deportáltakkal.

Fülöpnek sikerült valahogy eljutnia a Tátra utcai “védett házba”, ahol egyik ismerőse a fásládába bújtatta el. Oda is berontottak a fegyveresek, szökött munkaszolgálatosokat, katonákat kerestek. “Mi van ebben, miért van bezárva?” – üvöltötte egyikük, s egy sorozatot lőtt ki a ládára. Amikor a nyilasok elmentek, a fiú sértetlenül mászott elő, majd hisztérikus nevetésben tört ki. Harmincöt golyó ütötte át deszka búvóhelyét. Akkor érezte meg először: talán túlélheti a poklot.

1945 januárjának egyik hajnalán valaki dörömbölt a menedéket adó ház kapuján, és azt kiabálta: “Zdrászt-vujtye!”

– Tudom, hogy sok kegyetlenséget követtek el az oroszok, de a mi életünket megmentették. Az egyik szovjet kiskatona odajött hozzám, leszakította a mellemről a sárga csillagot, és a fogával széttépte. Aki nem élte meg ezt, az nem tudja, mit jelent – mondja Fülöp.

Miután túlélte a németeket, a felszabadítóktól is meg kellett menekülnie valahogy. A vöröscsillagosok ugyanis összegyűjtötték a férfiakat, hogy málenkij robotra hurcolják őket. Fülöp Györgyöt is bevitték a szovjet parancsnokságra, ahol már sokan várakoztak. A fiú negyven kiló volt, közel állt az éhhalálhoz. Tudta, ha most megint fogságba kerül, azt már nem bírja ki. És ismét szerencséje volt. Az egyik orosz tiszt tört magyarsággal mondta: “Zsidók, kiállni!” Vagy ötvenen sorakoztak föl előtte. Fülöp előhúzta a cipőjében rejtegetett születési okmányát. A katona belenézett: “Héber neve?” “Eliezer ben mourénu ráv Jichak”. Gyuri másodmagával maradhatott. A többiek elindultak a fagyos orosz puszták felé.

A fiú számtalanszor elképzelte a harcok alatt, hogyan fogja magához szorítani szüleit, öccsét, ha egyszer véget ér a háború. De a béke tragédiát hozott. Szívbeteg édesanyja meghalt az ostrom alatt, Tibort is hiába várták haza. Édesapja összeomlott a veszteségektől, és nem sokkal később kivándorolt Izraelbe. György nem volt képes elhagyni a hazáját.

Vonattetőn utazott le szülővárosába, Debrecenbe, leginkább azért, hogy ehessen. A fővárosban még akkor is éhínség volt, amikor vidéken már újra lehetett élelemhez jutni. Fülöp a háború előtt kezdte a gimnáziumot, Debrecenben be is fejezte. Az egyik cipésztől kitanulta a “suszterájt”, s a zsibogón összevásárolt ócska lábbeliket kezdte javítgatni, eladogatni. Fölvették a helyi egyetem magyar-történelem szakára: nappal előadásokat hallgatott, este a kaptafa fölött görnyedt. Államvizsgára már nem maradt ereje, de papíros nélkül is újságíró lehetett a debreceni Néplapnál. Hamarosan kitűnt írói tehetségével: leginkább krokijait, tréfás anekdotáit élvezték az olvasók.

– Mindig is volt érzékem a humorhoz, akárcsak édesapámnak. Ez lett a terápiám: egyszerűen az írásba menekültem. Úgy éreztem, amíg nevettetni tudok, nem kell a múltra gondolnom.

Budapesten is fölfigyeltek a “jópofa” vidéki zsurnalisztára. Az ötvenes évek végén Tabi László, a Ludas Matyi főszerkesztője állást ajánlott Fülöpnek: írjon humoreszkeket a szatirikus hetilapba. A debreceni lapigazgató búcsúzóul nagy borítékot nyomott újságírója kezébe, kérve őt: adja át majd Tabinak. Fülöp rosszat sejtve “felgőzölte” otthon a levelet, amelyben az állt: bár a fiatalember igen tehetséges, nem hajlandó a pártba belépni, s Tabi elvtárs gondolja meg, akar-e ilyen kétes alakot alkalmazni. A levél a szemétben végezte, Fülöp pedig egyéves próbaidőt kapott a Ludasnál. Aztán ott maradt főmunkatársként, a lap megszűntéig.

Csak úgy, a maga kedvére kezdett rajzolgatni, illusztrálni. Neves karikaturista kollégája, Várnai György figyelt föl erre: “Hihetetlen, hogy nem is tanultál rajzolni, mégis ilyeneket tudsz csinálni!” Annyira mulatságosak voltak Fülöp figurái, hogy Tabi arra kérte őt, készítsen rendszeresen karikatúrákat a lapba. Így lett Fülöp György a képi humor nagymestere.

– A Ludas egyáltalán nem volt vicces hely. Inkább drámai volt a légkör. A pártbizottság szigorú felügyelet alatt tartott minket. Mindig azt hallottuk tőlük: “Maguk csak ne gúnyolódjanak!” Furcsa igény ez egy szatirikus laptól.

Egyszer, amikor Kádár Jánost karikírozták, azonnal bezúzták az újságot. Sosem tudhatták, mikor melyik sértett főelvtárs veszi föl a telefont, hogy panaszt tegyen. S bár később, a hetvenes-nyolcvanas években lazult a cenzúra, a vitriolt még akkor is csak csöppekben engedélyezték.

Amikor áremelések idején a Ludas augusztus 20-i száma azzal a címlappal jelent meg, hogy “Éljen augusztus 26,50!” – kitört a botrány. A számot bezúzták, Árkus Józsefet pedig – aki Tabit követte a főszerkesztői székben – több hónapos “ideológiai továbbképzésre” küldte a párt.

Szomorú volt a végjáték is a vicclapnál. A rendszerváltás után a “kommunistának” kikiáltott újság utolsó számát megsemmisítették. A Ludas híres karikaturistagárdája szétszéledt, s már soha többé nem állt össze a nagy csapat.

– Sajdik Ferenccel nagyon jóban voltunk. Néha még találkozunk, ugyanahhoz az orvoshoz járunk. Olykor Kaján Tibor is telefonál.

Fülöpöt hívták tévézni, lapokhoz is, de kiszállt a “felnőtt műfajokból”. Úgy gondolta, a szabad világban inkább mesekönyveket ír, rajzol. A gyerekek legalább nem hazudnak. De ahogyan múlt az idő, úgy élesedtek benne a háborús emlékképek. Amit nappal megpróbált kitörölni emlékezetéből, álmában újra megjelent. Végül úgy döntött, nem hadakozik tovább a múlttal, megírja a vészkorszakról szóló könyvét, személyes vallomásait a gettóról, gyilkosokról és áldozatokról. Vékony kötet lett, mázsányi fájdalommal.

– Bevallom, azért is írtam, ha van még túlélő, aki tud valamit az öcsémről, mondja el. Mindenemet odaadnám érte. Balfnál látták utoljára Tibort, a védett század borbélya volt – törölgeti szemét a rajzoló.

De azért is írt memoárt, hogy megértesse a fiatalokkal: a holokauszt nem történelmi rémmese, amelyet kedvünkre átkölthetünk. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja neki, újra fekete egyenruhás ifjak fognak árpádsávos jelvényekkel vonulni az utcán – kineveti. Már alig vannak itt abból a nemzedékből, akik látták a halálba induló vonatokat, a szögesdrótos rácsokkal. A szemtanúnak nincs ideje hallgatni.

Comments are closed.