A török Abdullah Oguz Mutluluk (Boldogság) című filmje a középkort idéző török falu és a főváros felvilágosult életszemlélete közötti hatalmas hézagot jeleníti meg egy ártatlan vidéki lány kálváriája során, akire azért mondják ki a halálos ítéletet, mert megerőszakolták… Özgü Namal és Talat Bulut Forrás: Montreal Tipikus montreali nyár végi hangulat, egyik nap fullasztó, párás hőség, amikor különösen jólesik elbújni a mozi hűs homályában, másnap már szakad az eső. Idén a harmincegyedik világfilmfesztiválnak ad otthont Québec tartományának kulturális központja hetven ország részvételével. De korántsem olyan káprázatosan, mint négy évvel ezelőtt, amikor először vettem részt rajta riporterként. A rendezvény ugyanis évről évre egyre kevesebb anyagi támogatást kap (két évvel ezelőtt kis híján végleg búcsút kellett vennünk tőle), ami részben a kultúra terén mutatkozó általános pénzmegvonás eredménye, nagyobb- részt azonban a szervezői inkompetencia és a vezetők arrogáns hozzáállásának következménye.
Habár a torontói fesztiválhoz képest a montreali másodrendű eseménynek tűnik, ez a helyzet akár még előnyére is válhat, hiszen így lehetősége nyílik az ismeretlenebb szerzők, frissebb áramlatok felvállalására, amivel talán még a filmvilág élén is járhat majd idővel.
Jelenleg azonban a sajnálatos pénzügyi körülmények a főszereplőkön és filmek minőségén is éreztették hatásukat, volt olyan nap, amikor alig találtam alkotást, ami felkeltette volna érdeklődésem. Ennek ellenére azért sikerült eltűnnöm és tűnődnöm egy jó pár órára a majdnem két hétig tartó fesztivál minden napján a mozitermek agyonlégkondicionált félhomályában. A hírnév csökkenése ugyanúgy nem rettentette el a helybéli vagy az ide látogató közönséget sem, szinte minden vetítésen telt ház fogadott, s lelkesedésükre jellemző, hogy kitartottak még a leggyengébb filmek végéig is, és azokat is óriási ovációval jutalmazták.
Idén a korábbi kisebb mozik helyett főleg egy színtérre összpontosult a rendezvény, a Quartier Latin hatalmas modern filmszínháza adott teret a legtöbb darabnak. A városon észak-dél irányban keresztülhaladó Ste. Catherine utca és a központi fekvésű Place des Arts találkozásánál persze most is ott függtek – mindenféle szélnek ellenállva – a széles mozivásznak, amelyekre kivetítve minden este újabb és újabb filmekben gyönyörködhetett az éppen arra járó a csillagos ég alatt. Az alvatlanságban szenvedők örömére idén egészen egyéni ötlettel rukkoltak elő a szervezők, az úgynevezett „slam de minuit” keretében minden- nap pontban éjfélkor kezdődött a mozi.
Egészen az utolsó néhány napig a magyar és a cseh filmek tűntek a legizgalmasabbaknak. Idén három játékfilmet hívtak meg Magyarországról, de sajnos egy rendezőt sem tudtak kiutaztatni: Esztergályos Károly Férfiakt, Szilágyi Andor Mansfeld és Szász János Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című alkotásai képviselték a hazai színeket. Bár egyik sem került rá a versenyzők listájára, mégis nagy sikere volt mindegyiknek. Szász János itt is ámulatba ejtette a közönséget és a kritikusokat egyaránt, az agyontömött teremben érezni lehetett az egyre növekvő, fojtott néma feszültséget, ahogy az ádázabbnál ádázabb filmkockák a szemünk elé tárultak. Számomra Esztergályos filmje ugyanolyan megrázó élményt nyújtott, alig tudtam utána kivánszorogni a teremből – de nem a szexuális boldogságát a szánalmas házasélete vége felé megtaláló hímkarakter sajnálata miatt. Tipikusan a legtöbb, férfi rendezte darab a nőket állítja céltáblául (legalábbis a fesztiválon bemutatott filmek ezt a tendenciát mutatták), a nők a leggyengébbek, a legőrültebbek, és a végén mindig nekik kell valamilyen módon (többnyire tragikus sorsszerűséggel) eltűnniük, kilépniük a nagyra tartott férfiak világából.
A csehek is három filmmel jelentkeztek az idei fesztiválon, amelyek közül kettő emelkedett ki eredetiségével: Jiøí Menzel 2006-ban készült Az angol királyt szolgáltam című alkotása és Irena Pavlásková Egy bestia naplója című filmje – mindkettő áhított párkapcsolatok, szerelmi vagy szerelemtelen viszonyok bonyolult vagy sablonosan következetes történeteit mesélte el a csehek szokásos abszurd humorával.
A fesztivál vége felé mintha felerősödött volna a mezőny, különösen két izraeli és egy török-görög koprodukciós film ütött el a többitől: az előzőek közül Ayelet Menahemi rendezőnő Noodle (Nudli) című alkotása volt nagy hatással rám, végre egy mindenféle politikai és militáris témától mentes izraeli film hétköznapi emberek kapcsolatairól, gondjairól. Szenzitív darab, amelyben a nyers modorú, erősen szarkasztikus női karakter ellensúlyozza az érzékeny, de realitásérzékét soha el nem veszítő főhős légikisasszony alakját, akire kínai takarítónője hirtelen otthagyja kisfiát, s a gyereket ideiglenes izraeli pótmamája Nudlinak kereszteli át. Az anya, akit törvénytelen bevándorlóként kitoloncolnak az országból, a végén egy bőröndben visszakapja gyermekét, nem kevés kockáztatás, önfeláldozás és furfang árán. A másik remek alkotás a török Abdullah Oguz Mutluluk (Boldogság) című filmje, amelyben a török faluban még létező, a középkort idéző brutális szokások és a főváros felvilágosult életszemlélete közötti hatalmas hézagot jeleníti meg a szerző egy ártatlan vidéki lány kálváriája során, akire kimondták a halálos ítéletet megbocsáthatatlan „bűnéért” – mert megerőszakolták.
Stílusosan választották ki a fesztivál záródarabját, a versenyben szereplő „Un secret” (Egy titok) című filmet. Ugyanis egészen az utolsó pillanatig senki sem tudta, ki lesz a nyertes. A nem könnyű feladatot idén egy hattagú zsűri végezte el az amerikai producer, James B. Harris elnökletével. A játékfilmek nagydíjas nyertese címet a zsűri kénytelen volt megosztani Nic Balthazar Ben X című belga-holland alkotása és a francia rendezőóriás, Claude Miller fesztiválzáró Un secret filmje között. Balthazar filmje ezenkívül elnyerte a közönség legnépszerűbb filmnek kijáró díját is. A legjobb rendező a svájci Jacob Berger lett 1 journée (Egy nap) című filmjével. A zsűri különnagydíját az izraeli Ayelet Menahemi kapta a már említett Noodle című alkotásáért. A rövidfilmek közül a belga Banu Akseki Songes d”une femme de ménage (Egy takarítónő álmai) című filmjét ítélte legjobbnak a zsűri. Az elsőfilmesek művei közül az egyik nyertes a kínai Bambuszrügyek című alkotás lett – érdekes, hogy ez volt az egyetlen film, amiről a közepén kisétáltam. A díj átvételekor a rendező vicces sértődöttséggel jegyezte meg, hogy filmjét mindenki túl reálisnak minősítette, amit nem értett igazán, hiszen a mai kínai helyzetet ő igencsak szürreálisnak látja.
A filmeken kívül két világsztár részesült életműdíjban, a francia Sophie Marceau, aki a nyolcvanas években Házibuli című filmjével lopta be magát a kamaszlányok szívébe, és az immár öregedő amerikai Jon Voight, a klasszikus amerikai filmrepertoár egyik legnagyobb alakja, emlékezzünk csak a Midnight Cowboyban (Éjféli cowboy) nyújtott felejthetetlen alakítására.
A fesztivál alapítója, Serge Losique szokásosan tömör záróbeszédében jövő nyár végére „gazdagabb” programot ígért. Mint mindig, izgatottan várjuk.
Jakab Edit
