Szembesülnünk kell azzal, amit először talán a francia egzisztencialisták fogalmaztak meg vagy fogalmaztak újra, hogy a lelkiismeret egyetlen letéteményese és mércéje az én, a saját személyem Eredetileg azt akartam, hogy ezt az eszmefuttatást az egyik jogilag-politológiailag legbonyolultabban meghatározható, modern, alkotmányos alapelv, a lelkiismereti szabadság fogalmának körüljárásával kezdem. Mit is jelent ez az annyit és annyiszor rossz helyen, rossz kontextusban idézett törvényhely?
Tudós barátaimmal való konzultáció után arra jutottam, nem könnyű a meghatározás. Egyrészt jelenti azt, hogy bárki lelkiismerete szerint szabadon úgy vélekedhet a világ dolgairól (ezért nevezik e passzust gondolati szabadságnak is), ahogy akar. Másrészt – és itt a törvényhely gyakorlati átültetésénél bizony problémák vannak – jelenti azt is, hogy mindenkinek alkotmányos joga lelkiismerete szerint élni és cselekedni.
Mielőtt ide visszatérnénk, ideírom a világ egyik legkedvesebb és legszebb, egyben legszellemesebb könyvének, Mark Twain Huckleberry Finn kalandjainak egy ragyogó passzusát. Arra a helyre gondolok, ahol Huckleberry Jimmel, a négerrel a Mississippi nagy folyón tett utazásukon hozzájuk csapódott két csirkefogó lincseléstől való megmentésére tett oktalan és reménytelen kísérlete után így elmélkedik: „Hazamentünk, és nem éreztem ugyan olyan komiszul magam, mint előbb, de bűnösnek és hitványnak éreztem magam – pedig igazán nem tehettem semmit. De az ember mindig így van vele; nem tesz különbséget, hogy jót csinál az ember vagy rosszat, a lelkiismeretnek nincs esze, és valahogy nem hagyja sose békében. Ha kutyám volna, és nem volna több esze, mint az ember lelkiismeretének, bizony megmérgezném. A lelkiismeret foglalja el a legnagyobb helyet az ember belsejében, és még sincs semmi haszna.” Természetesen Mark Twain, a moralista és remek pszichológus mindezt ironikusan érti, s mi sem áll tőle távolabb, mint a „lelkiismeret kutyájának” megmérgezése.
Köznapi értelemben minden valamirevaló ember, azt hiszem, a legcinikusabb is átéli, hol nagy, hol jelentéktelen kis dolgokban a lelkiismereti problémákat, pontosabban a lelkiismeret-furdalást. Nem Kant az egyetlen filozófus, aki arra utal, hogy az embert igazán emberré a tiszta észen kívül a lelkiismeret teszi. S nem Szókratész az egyetlen, aki platóni védőbeszédében kifejti: inkább kiissza a méregpoharat, mint hogy lelkiismerete ellenében éljen.
Persze a mindennapokban – szerencsére! – csak ritkán vetődik fel ilyen drámai élességgel a lelkiismeret kérdése. Vagy mégsem? Mindenesetre döntően a történelmi tapasztalat tette a modern jogrend és alkotmányosság egyik sarkalatos tételévé a lelkiismeret szabadságát, egyáltalában a lelkiismeret kérdését. Gyerekes dolog lenne tanáros nagyképűséggel azt magyaráznunk, mennyire fontos, hogy munkánkat lelkiismeretesen végezzük, hogy barátainkkal, embertársainkkal való kapcsolatainkban (legalább többé-kevésbé) lelkiismeretesek legyünk…
Modern korunk egyik pokoli „vívmánya”, hogy egész népcsoportok, társadalmak – melyek természetesen egyes emberekből állnak – lesznek olyan lelkiismereti kihívás áldozatai, amely pillanatok alatt széttöri a hétköznapi értelemben vett tisztességes magatartás korlátait. Gondoljunk csak arra, hogy vannak tiszteletre méltó embertársaink, akik akár vallásos meggyőződésből, akár „csak” lelkiismereti okokból nem hajlandók – még a nyilvánvaló gonoszsággal szemben sem – fegyvert fogni, katonai szolgálatot teljesíteni. Gondoljunk arra, hogy vannak meggyőződéses pacifisták, akik mindenfajta háborús cselekményt elutasítanak. Ha tiszteljük is lelkiismereti beállítódásukat, nyilvánvaló, hogy álláspontjuk nem ellentmondásmentes. Hiszen a XX. század bebizonyította, hogy nemegyszer igenis az a lelkiismeretes cselekedet, ha a legbékésebb ember is fegyverhez nyúl, és a lelkiismeretlen embertelenséggel szemben vállalja a harcot.
És itt rögtön el is érkeztünk a lelkiismereti szabadság egyik legsúlyosabb problémájához. Ahogy Mark Twain mondja, „a lelkiismeretnek nincs esze”. Korántsem ilyen tréfás azonban a valóságos helyzet, mivel épp a modern kor bizonyította be, hogy emberek sokasága képes mintegy „lelkiismerete szerint” a lelkiismeretileg leginkább elítélhető cselekedetekre. A diktátorok jól tudták, hogy pozícióik megszilárdításához szükségük van a lelkiismerettel való manipulálásra. A hitleri tételek között az egyik legmeghatározóbb, hogy a náci vezér kimondja: „én vagyok a ti lelkiismeretetek, mindenért én vagyok a felelős.” A bolsevizmus, ha nem is ilyen nyíltan, de lényegében úgyszintén a „tanításra”, a vezér gondoskodására bízza az egyén lelkiismeretét.
Egyértelműen ki kell mondanunk, amit a jog a nürnbergi perben hozott ítéletek óta tételesen is leszögez: a vezérelv, a lelkiismeret és a felelősség átvállalása senkit nem mentesít a személyes felelősség alól. Sarkalatos tétel, amit újra és újra tudatosítanunk kell: maga a hit, az, hogy amit cselekszünk és ahogy eljárunk, az helyes, az jó – semmifajta felmentést nem ad. Meggyőződésem, hogy Hitler utolsó SS-őrmestere vagy Rákosi bármelyik ÁVH-s hadnagya hitt abban, amit csinált, hitte azt, hogy lelkiismeretesen cselekszik.
Ez az életveszélyes hamis tudat sokkal alacsonyabb szinten is megjelenik. Vegyük csak azt, hogy minden bizonnyal a tavaly őszi budapesti randalírozások, utcai törés-zúzás, gyújtogatás nem egy résztvevője hitte, hogy helyesen jár el, hogy valami jó és hazafias ügy nevében követ el közönséges bűncselekményeket, és hogy ez az ő „hite” felmenti a jogi és erkölcsi következmények alól. Vagyis hitte, hogy a lelkiismereti szabadság alkotmányos elvének jegyében neki szabadságában áll törni-zúzni, autókat felborogatni, középületet megtámadni és egyéb hitványságokat művelni. A lelkiismereti szabadság ilyen természetű félreértelmezését nevezi a társadalomtudomány hamis tudatnak, a jog pedig semmiféle enyhítő körülményt nem lát abban, hogy bárki törvénysértést egy vélt lelkiismereti szabadság nevében követ el.
Ugyanakkor a dilemma feloldása egyáltalában nem könnyű. A modern lélektan, a tömegpszichológia nagyjai Freudtól Jungig és Adlerig – hogy más nagyokat ne mondjunk – a jelenség diagnosztizálásán túl csak annyit tudnak mondani, hogy egészséges és világos gondolkodásra, a jót a rossztól, a helyest a helytelentől megkülönböztetni képes intellektuális felkészültségre (nem utolsósorban ésszerű és okos neveltetésre, „kondicionálásra”) van ahhoz szükség, hogy akár az egyén, akár a csoport lelkiismeretileg helyes úton járjon. Az Ortega és mások által oly félelmetes pontossággal jellemzett modern tömegember számára azonban az ilyenfajta belső erkölcsi megvitatás, saját lelkiismeretességének megvizsgálása nyűgös feladat. A nagy diktatúrákat nézve azt látjuk, hogy az átlagember a belső nyugalma, a „hatalommal egyetértő komfortérzés” (Thomas Mann megfogalmazása) jegyében könnyen hajlandó magáévá tenni az őrült eszméket, és meglepő érzéketlenséggel együtt él a legrosszabbal, sőt magától értetődő természetességgel kiszolgálja azt. Hannah Arendt nem véletlenül fedezi fel a tömeggyilkos Adolf Eichmannban a „gonoszság banalitását”. A különféle lágerek, táborok tömeggyilkos őrszemélyzetére jellemző az, hogy minden személyes indulat, elvetemültség nélkül követik el gépiesen a legszörnyűbb lelkiismeret elleni bűntetteket. Nem véletlen, hogy a modern filozófia és a modern irodalom központi problémája az egyén és a közösség lelkiismeretessége vagy más szóval az egyén lelkiismeretének előbbre valósága és ütköztetése a közösséggel, a hatalommal, a felülről diktált tanokkal.
Mindannyian naponként újra és újra szembesülünk saját életünket csakúgy, mint egész társadalmi közösségünket érintő lelkiismereti kérdésekkel. Oly sokszor kell tapasztalnunk, hogy egyrészt képtelenek vagyunk (természetesen nem bűnözők esetében) a másik ember meggyőződését tiszteletben tartani, másrészt erkölcsi és intellektuális értelemben oly nehezen szánjuk rá magunkat, hogy lelkiismereti kérdésekben nyíltan, határozottan kiálljunk, állást foglaljunk.
Tudnunk kell, hogy napjainkban hatalmasan megnőtt az egyén felelőssége. Lelkiismereti kérdésekben, szemben a korábbi korokkal, nem számíthatunk sem a vallásos hitre, sem az állam jóindulatú útmutatására, s legkevésbé különböző vehemens tanítások iránymutatására. Szembesülnünk kell azzal, amit először talán a francia egzisztencialisták fogalmaztak meg vagy fogalmaztak újra, hogy a lelkiismeret egyetlen letéteményese és mércéje az én, a saját személyem. Rajtam áll vagy bukik, hogy helyesen, a szó etikai értelmében lelkiismeretesen – és nemcsak jogszerűen – cselekszem-e. E kusza és önkínzó eszmefuttatás végére a modern lelkiismeret egyik nagyjának legfájdalmasabb szavait szeretném idézni. Martin Niemüller, a német hitvalló protestáns egyház nagy alakja írja: „Amikor elvitték a kommunistákat, hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat, meg a szakszervezeti embereket, hallgattam, mert nem voltam sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember. Amikor elvitték a zsidókat, hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek értem, mindenki hallgatott, mert már nem maradt senki, aki szólhatott volna.”
Szász István
