Emlékezetes marad, amikor a nyár közepén sugárzott televíziós interjúban a riporternek arra a kérdésére, hogy milyen gyakran szokott Sólyom László a Sándor-palota teraszán nézelődni, a köztársasági elnök szó szerint az alábbi választ adta: „Sokszor. Kijövök két program között, itt fogadom a külföldi vendégeket, kell ezt tudni, ez egy privilégium. Ide ki csak államfő, miniszterelnök, legfeljebb házelnök jöhet. És a kivételezettek. Tehát ez nem jár mindenkinek.” Méltó és fontos üzenet mindez egy köztársaság elnöke szájából, szelíd utalás, amely szemérmesen magában foglalja a vizualitás kínálta szimbolikát: alant a hömpölygő Duna által kettészelt város, a pompás közpaloták, templomok tornyai, a karcsú hidak, s fönt, a Várhegy tetején a kivételezettek terasza a privilegizáltak előtt feltárulkozó, nagyszerű látvánnyal. A mi elnökünk ezt látja nap mind nap. Jó neki.
De vajon kipillantott-e aznap a palota valamelyik ablakán, amikor a történelem szemétdombjáról összehordott maskarákban, harciasan csattogó bakancsokban, félreérthetetlen, alig stilizált karszalagokban, árpádsávos lobogók alatt, itt-ott „Kitartás!” feliratú pólókban büszkélkedő publikum előtt egy szélsőjobboldali radikális párt szervezésében különféle gárdák feszítettek az ablaka alatt, s tették le esküjüket vidáman zsidózó, buzizó és cigányozó többezres rajongótáboruk gyűrűjében. (Az Országos Cigány Önkormányzat, az Antifasiszta Liga és a Háttértársaság a Melegekért szervezetek említésekor hatalmas füttykoncert és rohadt zsidók, mocskos buzik, büdös cigányok kiáltások hallatszottak.)
Lehet persze, hogy mindeközben épp a másik oldalra nyíló teraszon állt, a kivételezettek teraszán, és a Dunára szegezte vigyázó tekintetét.
Nem tudjuk, mit tett aznap elnökünk, de mindenesetre szakított időt arra, hogy osztályvezetőjével üzenjen. Sólyom László azt üzente: „Az államfő elítéli a félelemkeltésre alkalmas rendezvényeket és a félelemmel való manipuláció eszközét egyaránt.”
Ne foglalkozzunk a mondat stilisztikai esetlenségével, az elnök bizonyára sietősen mondhatta tollba gondolatát. Az igazi probléma a mondat tartalmi vonatkozásában rejlik. Ugyanis a „félelemkeltésre alkalmas rendezvények” és a „félelemmel való manipuláció eszköze” vonatkozhat ugyanarra a körre, egyazon halmazra, hiszen akik félelmet keltenek, azok a félelemmel való manipuláció eszközét alkalmazzák.
Ez esetben Sólyom összetett mondata redundáns. Ám ha ide is meg oda is szánta közlendőjét, ha a félelmet keltőket és a félelemmel feleslegesen riogatókat kívánta egyszerre elítélni, akkor baj van. Legfőképp a morálra szívesen hivatkozó elnök morális érzékével.
Az intellektus és a morális érzék ugyan független egymástól, de jó esetben egymásra utaltak. Arisztotelész, akinek neve megkerülhetetlen, ha teoretikus értelemben kívánunk morális kérdésekről szólni, az erényt a helyes gondolkodásnak megfelelő lelki alkatként (orthosz logosz) értelmezi. Az erkölcsi erényhez okosság szükségeltetik, hiszen – így Arisztotelész – a helyes tett az általános szabályoknak egy részleges esetre való alkalmazása, amely egy következtetési folyamat keretében történik meg.
A morális érzék és az okosság (phronészisz) ezen a ponton már nem választható szét. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy az intellektusnak fel kell ismernie a közepet (meszotész), a helytelen szélső értékek között elhelyezkedő igaz erényt, például a gyávaság és a vakmerőség két szélső értéke között a bátorság erényes útját, vagyis azt az aritmetikai közepet, amely a két szélsőségtől egyenlő távolságra van.
Arisztotelész szimmetriát visz az erényről való gondolkodásba, s minthogy – amint ezt állítja – előbb a szélsőségeket kell ismernünk, s azokból következtethetünk a középre, a filozófus rendkívül fontos szerepet szán az ember szabad, felelősségteljes és intellektuális döntésének.
Sólyom – nem először – kifejezetten rosszul, átgondolatlanul és meglepő érzéketlenséggel nevezte meg a két elutasítandó szélsőséget. Nincs szimmetria az általa mondottakban, ugyanis a középtől nincs egyenlő távolságra az, aki – jelen esetben a történelem legsötétebb és legembertelenebb időszakát felidézve – félelmet kelt, s az, aki vélt vagy valós okok miatt ezzel riogat vagy erre hívja fel a figyelmet. A félelemkeltő épp azzal éri el célját, hogy fenyegetése a beteljesülés érzetét keltheti, ám a riogató célja más: lehet meggondolatlan, lehet manipulatív, de a félelem tárgyának bekövetkezését semmiképpen sem idézi elő.
A köztársasági elnök tehát együtt ítélte el azokat, akik tömeggyilkos időkre emlékeztetve, s híveikből rasszista indulatokat kiváltva magyar állampolgárok emberi méltóságát sértik, s emlékezetét meggyalázzák, s azokat, akik akár történelmi, akár személyes tapasztalataikra apellálva felháborodásuknak adnak hangot, megengedem, olykor fokozott érzékenységgel. Csakhogy Sólyom Lászlónak tudnia kéne, hogy a (túl)érzékenység nem racionalizálható: kinek mennyi jutott belőle. Egy felelős államférfi ilyenkor nem az érzékenység „jogos”, „elfogadható” mértékét próbálja meghatározni (mintha azt racionálisan meg lehetne tenni), hanem annak ad hangot, hogy ha van ilyen érzékenység – márpedig van -, akkor tisztességes ember nem felkorbácsolja azt, hanem tudomásul veszi, s cselekedeteit ennek megfelelően alakítja.
Sólyom súlyosan tévedett: az origót rosszul jelölte ki, miként tette ezt emlékezetes megnyilatkozásakor, amikor egyszerre utasította el a 168 Óra című baloldali-liberális lapot és a Kurucinfo nevű neonáci hírportált. Az origót itt is jelentősen odébb tolta a köztársasági elnök.
De Sólyom tévedésének igazi okát ugyancsak Arisztotelésztől tudhatjuk. Etikájában a filozófus arra hívja fel a figyelmet – s ez az, ami leginkább igényli a gondolkodás és a morális érzékenység attitűdjét -, hogy nem minden érzelem vagy tett rendelkezik megfelelő középpel. A túlságosan hitvány tetteknek vagy cselekedeteknek (amilyen például az emberölés, a tolvajlás stb.) nincs morálisan elfogadható középértéke. Egy túlzásnak nincs közepe, ahogy a középnek sem lehet túlzott vagy hiányos formája.
Az előbbiek Arisztotelésznél a poliszhoz, az emberek közösségéhez kapcsolódva kapnak különös értelmet és jelentőséget. Arisztotelész nem beszélt az állam (az ország) morális helyzetéről (hiszen morállal csak a morális döntésekre kész individuumok rendelkezhetnek), hanem kiemelte, hogy az állami közösség az erényes cselekedetek ápolására áll fenn. Feltéve, ha okos és erényes emberek ápolják azt.
Végezetül ne feledkezzünk meg Kant nevezetes Arisztotelész-kritikájáról, amelyben a königsbergi arra figyelmeztet, hogy az egyik hitványságból könnyebb az átmenet a másik hitványságba, mint hitványságból az erénybe.
A Sándor-palota ablakán át minderről könnyű lehetett volna megbizonyosodni.
Gábor György vallástörténész
