Mikor az utolsó zsidó, fél-zsidó, dísz-zsidó, zsidóbérenc és árja-párja is kilépett az országból, hogy könnyáztatta zsebkendőjével búcsút intsen a határon, a levegőégben hirtelen nagy fényesség, nyugalom és csönd támadt, amilyen csak ünnepnapokon szokott vagy győzelmes csaták után, midőn az emberek érzik, hogy vége a gondnak, gyűlölködésnek, szűkölködésnek. Más szóval, hogy jobb jövő virradt rájuk, még ha ez a virradat történetesen este negyed nyolckor köszöntött is be, a több mint egy hónapig tartó, önkéntes kivonulás után.
Európai meg tengerentúli zsidók és zsidóbérencek hiába verték a nyáluk, hogy így meg úgy, Magyarországról kiüldözték a zsidókat, ugyanis maguk a zsidók és zsidófélék adták írásba: kiűzetésről szó sincs. Amint hogy nincs szó, sőt nem is volt soha antiszemitizmusról, kódolt politikai beszédekről, gyűlölködő utcai feliratokról, vonulásokról, gárdákról, internetes fórumokról, focimeccses gyalázkodásról, egyházi álnokságról, egyáltalán, semmiről sem, ami menekülésre késztetné őket. Ha előfordultak is nyugtalan álmaik, rossz sejtelmeik, hóbortos ötleteik újnáci verbuválásról, történelmi ismétlődésekről, rendre kiderült, hogy rémeket látnak.
Nem azért mentek, mert kellett, hanem mert így tartotta kedvük.
A zsidó úri kedvük.
Érkeztek is estére a gratuláló telefonok, e-mailek a Vezér titkárságára, hogy lám, milyen szépen rendbe tettek mindent, anélkül, hogy ujjat mozdítottak volna. Nincs is gond már szál se, kivéve a cigányokat, de majd azok is elhúznak szépen, akár a gólyák, ha hívja őket Afrika. Vagy India. Elég, ha ők tudják.
Az első reklamációk másnap délelőtt futottak be.
– Halló, itt a forradalmi főparancsnokság. A főparancsnok úr kérdezteti, hogyan szóljon holnaptól a rigmus. Úgy értve, kit a Dunába és kit utána?
– Megőrült? – sziszegte a mobilba a kabinetfőnök. – Tudhatná, hogy nem állunk magukkal kapcsolatban! Egyébként meg senkit a Dunába.
– Értettem! – szalutált az összekötő, ám tíz perc múlva maga a főparancsnok telefonált. – Ne izéljetek, vaze! Mi itten mozgósító erők vagyunk, nem íróasztal mellett vakarjuk a tökünk, nekünk rá kell tudni mutatni az ellenségképre.
– Jönnek a szlovákok.
– Vaze, ne röhögtess, cserepes a szám. Ez itt nem a fekete mellényes néptánccsoportotok, hanem a pesti aszfalt véráztatta népe, a pesti bácsik, nénik, meg a pesti srácok. Nehogy legközelebb már egy redves táblát se írhassunk teli, kik szipolyozzák az igaz magyar embert!
– Nix szipolyozás! Ott a sok hátrahagyott lakás, bútor, műtárgy. Osszátok szét!
– Mit gondolsz, mivel töltöttük az éjszakát? De ezek vagy nem hagytak itt eleget, vagy annyi lett hirtelen a pesti, a budai meg a vidéki srác, hogy a jóisten se győzné.
A főszerkesztők, a tévé- és rádióelnökök dél felé jelentkeztek.
– Mindjárt lapzárta, és sehol egy korrupt judeobolsevik. Jó, egy hétig megírjuk, hogy a felelősségre vonás elől szöktek, de mi lesz aztán? A mi igényes olvasótáborunk leleplezéseket vár.
– Jó napot, a honlapunkra szeretnénk föltenni valakit, amint épp vagonírozzák. Találtunk egy meleget és egy háromperhármas papot, de ha őket mutatjuk, sértenénk a hívek és a hívők érzékenységét, arról nem beszélve, hogy a melegek egyszer már megvoltak. Nem maradt itthon legalább egy gyurcsány?
– Erőt, egészséget, főnök! A holnapi interjúd ügyében hívlak, mert ugye kiesett néhány kemény kérdésünk, amire keményen válaszolnál. Azt se tudjuk hamarjában, hol a luxus most, és kik miatt lesz a szegénység.
Kisvártatva a szélsőjobbos pártelnök kopogtatott az elnöki ajtón.
– Marha! A kedvenc zöldségesemet ki engedte ki? Az a Schwarcz nekem olyan kelbimbót, fügét, jonatánt szállított, hogy fogalmad sincs. Arról nem beszélve, hogy egy Schwarcz-zöldségessel engem nem antiszemitázhatott le senki szemét zsidó.
– És a kurziválásaid? – csattant fel a főnök. – A könyvkiadók, a színigazgatók, a koncertszervezők a fülemet rágják, mert a kurzívok meg az örököseik letiltották a legnépszerűbb magyar kurzív írók, költők, zeneszerzők, előadók hazai forgalmazását. Az eszem megáll! Te tudtad, hogy a tudományos életünk is tele volt kurzívokkal?
– Befészkelték azok magukat mindenhová! Rágták a nemzet testét.
– És mostantól ki fogja rágni? Te vagy én? Nincs más megoldás: importálnunk kell pár tízezer zsidót.
– Nyugi! Tedd inkább kötelezővé a családfakutatást. Azt hiszed, van itt család, amelyikbe ne dolgozott volna be egy-két bibsi? De ha ez túl macerás, csak szólj, és kinevezem én a hazai zsidókat. Amúgy meg kell hogy mondjam, rég gyanús a pofád.
R. Székely Julianna
