2007.09.06., 2007. évfolyam, 36. szám
forrás: 168ra
Nevetséges és világosan koncepcionális vélemény az, amely a Magyar Gárda megalakulását bagatellizálni próbálja, valamint olyan véleményt alakít ki róla, hogy ez Gyurcsány Ferenc, vagyis a jelenkori magyar balliberális koalíció érdekeit szolgálja.
Akik végignézték a gárdaavatási „ünnepséget”, azok számára nem kétséges, hogy a Jobbik által alapított „nemzetvédő” szervezet történelmünk legszégyenteljesebb mozgalmának, a nyilas mozgalomnak a szimbólumait használja – nyilvánvalóan provokatív célzattal. Ki kell mondani: a fasizálódás lopakodásának jeleit tapasztalhatjuk még akkor is, ha a történelmünket nem kellő alapossággal ismerők ezt tagadják. Nem véletlen, hogy a nemzetközi konzervatív sajtó (is) hogyan reagált erre az eseményre.
Csurka István kedvenc témája a balliberális sajtófölény hangsúlyozása. Szemléletét átvette a Fidesz is, és tény, hogy Orbán Viktor olyan sajtóorgánumok vásárlására, terjesztésére buzdított, amelyek publicisztikáiban nyíltan rasszista, fasisztának is minősíthető megnyilvánulások kapnak teret. Sajnos törvényeink olyanok, hogy a bújtatott uszítást nem lehet büntetni. Mondhatnám azt is, hogy egy „gyújtó” hangú publicisztikáért csak akkor lenne felelősségre vonható az eszmefuttatás írója, ha valaki lenne olyan marha, hogy elismerné azt a tényt, hogy tettlegesen rasszista megnyilvánulását az írás hatására követte el. Ugye abszurd a feltételezés. Miként abszurd a törvényértelmezés és a bírói gyakorlat is. Gyakran próbálnak az objektivitás köntösében megjelenni jelentős állami tisztségek viselői és értelmiségiek is olyan formában, hogy véleményalkotásukban egyként kezelik a jobb- és baloldali szélsőséges megnyilvánulásokat. De miről van valójában szó? Arról, hogy a kókuszdiót és a mogyorót hozzák egy szintre.
Ugyanis baloldali szélsőségekről csupán ideológia szintjén beszélhetünk, de az ideológia rengetegében iránytűvel rendelkezők tanúsíthatják, hogy a Fidesz és Orbán Viktor egyes megnyilvánulásai – például ami a szociálpolitikát illeti – olyan szélsőséges és még nálunk gazdagabb országokban is megvalósíthatatlan elemeket fogalmaznak meg, amit álszerényen csak demagógiának nevezhetünk. Ezek társadalmi hatásukban olyan veszélyeket hordoznak, hogy a jóérzésű, de nem kellően felvilágosult emberek fejében eltűnik a szélsőséges és elnéző magatartást tanúsító pártok közötti különbség. S akik ezt úgy ítélik meg, hogy fölösleges az aggodalom, a „parázás”, s hogy mindez csupán figyelemelterelési akció a valódi gondokról, azoknak becses figyelmébe ajánlom a két világégés közötti magyar sajtótörténet tanulmányozását. Fel fogják ismerni a párhuzamokat.
Tősér István, Miskolc
