Benyhe János, kultura@hetivalasz.hu
Ugye, még emlékeznek egy régi kultuszfilm ET-jére, arra a kedves földön kívüli lényre, aki a földi emberiségnek is példát mutatott emberségből? Arról jutott eszembe, hogy eszembe jutott valamiről egy magyar szó, egy főnév-melléknév: a földi. Meg az, hogy több jelentése is van, de azok csak többes számban különülnek el egymástól. Mert többes száma is több van. A földiek csak bolygónk lakóit jelenti együttesen. Ahogy Csokonai is minden emberre gondolva kezdhette az egyik Lilla-versét: „Földiekkel játszó / Égi tünemény…” (A reményhez).
Néhai Domokos Mátyás barátommal, az újabb magyar esszé fejedelmével azonban mi nem csak földiek, hanem földik is voltunk. Ő Makón cseperedett föl, én meg Hódmezővásárhelyen. Vagyis egyazon táj neveltjei vagyunk. Dél-Alföldnek, Tiszántúlnak is nevezhetjük azt a tájat, noha talán a Viharsarok a legtalálóbb elnevezése. Ha egy (viharsarki) kalap alá vesszük Dózsát és Szántó Kovács Jánost, történelmileg és hagyományosan még Arad, sőt Torontál és Temes vármegye egy része, talán még Temesvár is oda tartozott. (Torontálvásárhely még a nevében is őrizte hódmezővásárhelyi alapítóinak emlékét.)
Az uniós Európában régiónak hívják ezeket a sajátos népességű, nyelvű, nyelvjárású, hagyománykincsű, történelmi tudatú tájakat. Mindig kalaplevéve gondoltam a magyar történelemből is jól ismert, régi jó régióra. De mindig hiányát éreztem, hogy valami kifejező, gazdag – nem csupán közigazgatási – értelmű magyar szóval mondhassak minden régiót (hiszen magam is földije vagyok az egyiknek). Örömmel jelentem, hogy megtaláltam azt a szót. Vagyis hát nem én találtam meg. Hanem az idei Tokaji Írótábor.
Az volt a 2007-es írótanácskozás egyik tárgya, amit eddig régiónak neveztünk. Közelebbről az a táj, amelyet Tokaj, Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen, Kassa, Beregszász, Szatmárnémeti, sőt, távolabbról, Nagyvárad, Kolozsvár küldöttei képviseltek. A magyar nyelv és kultúra, Károli, Kölcsey, Kazinczy, Ady, Móricz, Krúdy, Márai szent tája. (Nagyvárad egy vadonatúj kismonográfiával is jelen volt: a muzeológus-helytörténész Nagy János kimeríthetetlen adattárából állította össze a lelkes örmény-magyar Tüzes Bálint tanár úr a Holnap városa Forrongó századelő című breviáriumát. Benne a zsidó-magyar Pece-parti Párizs Ady köré kristályosított legendáriumát.) És tudják-e, hogy hívták a régiót ezen a parádés fölvonuláson? Úgy, hogy tájhaza. Telitalálat. Most már tudom, hogy annak vagyok a földije, akivel közös a tájhazám és mindenem, ami vele jár: a nyelvem, a kultúrám, a történelmi emlékeim és hagyományaim. Nem is tudom hamarjában, hogy kinek köszönhetem ezt a tájhazát. Azt súgja valami, hogy Székelyhídi Ágostonnak. Hát őneki köszönöm.
