2007.09.04., 2007. évfolyam, 35. szám
szerző: Buják Attila forrás: 168ra
cimkék: Hitlerjugend, Levente, Magyar Gárda, Vitári Zsolt
Az általános hadkötelezettség történelmi újdonság. Az állam minden emberi és gazdasági erőforrását mozgósító tömeghadsereg vagy a totális háború, melyben az ablakot elsötétítő nagymamának éppúgy „hazafias kötelességei” vannak, akár a házmesternek, a közhittel ellentétben az elmúlt század találmánya. De szükség van-e a hagyományos állami erőszakszervezetek mellett „kiegészítő élőerőre”? Öntevékeny „hongerillákra”? Szerintünk nem. A korszak legalaposabban szervezett ifjúsági hadszervezetének arculatát (hazai párhuzamaival összevetve) munkatársunk próbálta megrajzolni.
Az utókor már nem érti: miként tenyészhettek milliós hadseregek árnyékában – jótékony „civil kezdeményekből” kifejlődve – a fegyveres állam- és politikaszervezés milliós lélekszámú kiegészítő egységei? Egy Stahlhelm vagy egy Rongyos Gárda. A Munkásőrség. A Szokol (Jugoszlávia), a Haza Őrei vagy a Haza Sólymai (Románia), a „sportos” magyar Levente. Vagy olyan politikai torzszülöttek, mint az utcákat elárasztó Sturm Abteilung (SA) és a belőle sarjadó al-szervek, a halálfejes SS, a Waffen-SS, a „bevetési csoportok” (Einsatzgruppen) vagy a biztonsági szolgálat (SD). Vagy éppenséggel a Nyilaskeresztes Párt. De ahol ez a „fejlődés” elindul, ott nincs megállás. Áttekinthetetlen bőségben sorakoznak az új szervezetek. Vajon az erőszakból fogantak-e mind?
Leventék őrségváltása Budapesten, 1941 (Fotó: MTI)
Vitári Zsolt történész szerint (aki számos cikket közölt az NSDAP fegyveres szervezeteiről) nem feltétlenül. Ő „a sportból” vezeti le a jelenséget, amely az urbánus életforma terjedésével, az életmódváltozással és a szabadidő bővülésével válik először tömegcikké. Ekkor alakulnak az első túra- és sportegyesületek, keletkeznek az egészséget, a kirándulást, a kollektív szórakozást propagáló ifjúsági mozgalmak, a diákbundok, szabadon, állami kontroll nélkül. (A cserkészmozgalom Angliában vagy a németországi „Vándormadarak”. Mellesleg az utóbbiak használják először misztikus, ősi szimbólumként, az örök mozgás, a gördülés jeleként, a szvasztikát…)
A századhoz hozzátartozik az alakzatban vonuló, éneklő fiatalság képe. Demokratikus társadalmakban az állam megőrzi jótékony közönyét. De autoriter rendszerekben létrejönnek az első hivatalok, amelyek azon fáradoznak: miként lehetne ezt a sok jót valamilyen megfontolásból minél több polgárhoz eljuttatni. 1913-ban
Magyarországon is szerveződik ilyen hivatal, a kultusztárca alá rendelt OTT (Országos Testnevelési Tanács), hogy figyelemre méltó pályát fusson be.
A világháború után azokban az országokban, amelyekben a békeszerződés rendelkezései a haderő létszámát korlátozták – mondja Vitári -, az új kormányok fontolóra vették, miként lehet a rendelkezéseket kijátszva a katonai nevelés „sportélményét” minél több fiatallal megoszta(t)ni. Minél több fiút megtanítani olyan ismeretekre, amelyek hasznosak lehetnek egy modern tömeghadseregben. Terepgyakorlat, térképrajzolás, menetelés, lőgyakorlat, modellezés, távfutás, rádiózás – csupa olyan készség, amelyre szükség lehet egy országban, ahol a békeszerződés 35 ezer (Magyarország), illetve 100 ezer (Németország) főben maximálta a haderő létszámát, és megtiltotta a sorozást. Magyarország volt kevésbé szem előtt. 1921-ben meg is alkották a „testnevelési törvénynek” nevezett leventetörvényt.
A „leventézés” a legkevésbé sem mozgalom, inkább a katonai bürokrácia nyúlványa volt. Mi sem árulkodóbb, mint az a tény, hogy a szolgálat megtagadása szankciókkal (elővezetés, elzárás, pénzbüntetés) járhatott. S bár a szervezet társelnöke az OTT osztályvezetője volt, a valóságos vezetés a tanács tábornoki rangú elnökének kezében volt. Ő irányította a mozgalmat, vármegyékre lebontva. Leventézésre köteleztek minden 12. életévét betöltő állampolgárt 21 (később már 23) éves korig, aki az iskolai oktatást befejezte. Mivel a kötelező oktatás hatéves volt, a zöm pedig nem tanult tovább, a leventesereg összlétszáma 500-600 ezerre rúghatott. Az iskolák diákjainak maradt a cserkészet, a vallásos oktatással átitatott öntevékeny dzsungelromantika. (Mellesleg ők a főcserkész, Teleki Pál védelmét élvezték.) A leventézés presztízse (lévén, hogy a szegény osztályok gyermekeit érintette) csekély volt. A cserkészet 1939-ig, a háború kezdetéig megőrizte függetlenségét, akkor őket is a leventék alá rendelték. A levente-egyenruhát (amit a leventeboltban lehetett kapni) a szülő vásárolta meg gyermekének, dísze a darutollal ékesített, hetyke leventesapka volt, az ünnepi viselet része ősi magyar leventeszokás szerint: a rámás csizma.
Amint látható, kevés a párhuzam a nemrég beharangozott „véderő” homályos szándékaival. Ha erőltetjük, inkább a Fidesz-Szekeres-féle (azóta kútba esett) alkalmi hadikoalícióra, a Honi Gárdára hajaz. Nem árt, ha szagolsz egy kis puskaport, testvér, még jól jöhet. Állami kényszer, sótlan, képzetlen és agresszív, a szadisztikus menetgyakorlatokat erőltető, közutálatnak örvendő leventeoktatók (kiérdemesült, bornírt katonatisztek, unott tornatanárok, lelkes plébánosok), általában az oktatáshoz közel álló erők társadalmi munkában darálták le a foglalkozásokat. Az ideológiai háttér az iskolából unalomig ismert „Szent István-i állameszme”, a magyar revízió. Lőtér, fegyver alig volt, szervezetlenség annál inkább. A negyvenes években is azt írják: egyes helyeken „nem lehet hozzáférni a gyakorlótérhez, úgy felveri a gaz”. Izgalmas epizód lehetett a kamaszok életében a postai csomagválogatás vagy a huszonnégy órás telefonszolgálat. Szerencsés esetben közéjük dobtak egy labdát, s fakultatíve fociztak. Üdítő lehetett a szürkeségben, amikor a svábok lakta területeken megalakult a nácibarát Volksbund s annak ifjúsági szervezete. A konkurens testületek között napirenden voltak a táncmulatságokat követő cukkolások, a véres verekedésbe, halálos bicskázásba torkolló konfliktusok.
A korszak rendőri jelentései tele vannak ilyen esetekkel, de ezek is elapadnak, amikor 1942 tavaszán a „népi németek” lehetőséget kapnak arra, hogy önkéntesnek álljanak az SS-be. Ekkor a bundista ifivezetők zöme, a szervezet háborús romantikától részegült krémje a keleti frontra távozott, és rövid úton elesett. A leventekérdést végül 1941-ben – három évvel a szervezet 1944-es feloszlatása előtt – maga Horthy kormányzó tette tisztába, aki „az ifjúság katonás szellemű nevelésének jegyében” felállította a Honvédelmi Minisztérium VIII-as csoportját.
Ezzel a leventeséget formálisan is kivonták a kultusztárca felügyelete alól, s nyíltan a hadsereg kiképző bázisává tették. Létrehozták – német mintára – az úgynevezett „gyorsleventét”, de motorkerékpár helyett, pénz híján, biciklis leventékkel. Izgalmas történelmi záró epizód lehetett a „leventelányok” megjelenése a hadkiképzés frontján.
Annál több hasonlóságot mutat a Jobbik nemes törekvéseivel egy másik korabeli szervezet születése. A létrehozás előtt álló gárda, előre nem látható történelmi fejleményekre számítva, a szomszédos (egyébiránt szövetséges) országok haderejével való megmérkőzésre készül, a gerillaharcra tervezve katonai filozófiáját. Törpe szervezet. Közmosoly kíséri. De ugyanilyen mustármagból sarjadt a húszas évek közepén az NSDAP ifjúsági szervezete, a Hitlerjugend (HJ) hogy a harmincas évek közepére minden idők legalaposabban szervezett, legjobban kistafírozott totali-tárius ifjúsági szervezete legyen. Németország nem hagyatkozhatott a versailles-i rendszer ellenőrzési hanyagságára. A német társadalom nagy fájdalma volt a hadsereg bilincsbe verése, s a légierő hiányát még a weimari köztársaság csekély számú hívei is fájlalták.
– Mindezt nem ellensúlyozhatta a – számunkra már nehezen érthető – militarista szellem, amely a polgári életet áthatotta – mondja Vitári Zsolt. – Németországban minden pártnak, mozgalomnak (a náciktól a kommunistákig) volt hagyományokkal rendelkező ifjúsági szervezete. De akadt egy, amely 1933 után, pár év alatt kisajátította a német ifjúság háborús felkészítését.
Ez a kis csapat 1926-ban vette fel a Hitlerjugend – Német Munkás Ifjúsági Szövetség nevet. Ritka kegy volt: a párt egyetlen frontszervezete, amely a Führer nevét viselhette. A szervezet nagymestere a Nürnbergi perben elítélt Baldur von Schirach 1931-ben lett első számú birodalmi ifivezető, amikor a mozgalom, a nácik erősödésével együtt rég maga mögött hagyta az 5000 fős alakuló létszámot, és átlépte a százezres határt. A „lefedettség” 1936 után, amikor a Hitlerjugend-törvény decemberben rendezi a mozgalom helyzetét, s főleg 1939-ben (mikor a belépést mindenkinek kötelezővé teszik) meghaladja a 90 százalékot.
A történész szerint nem állítható, hogy a HJ rohamos gyarapodása csak az állami erőszak gyümölcse. 1933-ban sokat beszéltek a német sajtóban az úgynevezett „márciusi megesettekről”, azokról, akik a hatalomra jutás után – félelemből, lelkesedésből, karriervágytól hajtva – tömegesen árasztják el az NSDAP szervezeteit. A HJ egyetlen elemet sem alkalmaz, amely ne szerepelt volna más pártok ifjúsági szervezeteinek kelléktárában. Igaz, az ideológiai háttér egyértelmű. A táborokban a „legizgalmasabb tananyag” a Führer életútja, a lényeg azonban a testi nevelés, a katonai romantika és a szabadidő újfajta eltöltésének módja, méghozzá fiatal nők és lányok millióinak is. Ezért példátlan gondossággal tagolják a HJ-t. 1933 után a 10-14 éves fiúkat a Német Ifjúnép (Deutsches Jungvolk, DJ), a hasonló korú lányokat az Ifjúlány Szövetség tömöríti. A nagyobbakat (14 és 18 között) a szűkebb értelemben vett Hitlerjugend és a Német Leányok Szövetsége (BDM) fogja össze. De a világnézeti szósszal ellentétben – Vitári szerint – a 30-as évek második felében a sport kerül az előtérbe, azok a sportágak, amelyek növelik a fizikai állóképességet. Főleg a túrázás. Egy 18 éves „jugendtől” napi harminc kilométeres táv megtételét várták el, a tájékozódás, a térképismeret és az álcázási fortélyok mellett. 1936 után bevezetik a Wermacht elvei szerint kialakított „védkiképzést”, amely már a frontfelkészítés előszobája. „A jól irányzott lövés döntő, amely leteríti az ellenfelet” – hangzik a táborok új jelmondata.
Volt kitől tanulni. A háborús évek alatt a táborokban nyüzsögtek a sebesülésükből lábadozó SS-ek. Amúgy a birodalmi ifivezetői státus karrierlehetőség, jól fizetett állás volt legfelsőbb szinteken. A legmagasabb képzettséget a 3 éves HJ Akadémia adta. A szervezettségre jellemző, hogy volt idő, amikor 18 ezer ifjúsági vezető harcolt a Wermacht és az SS alakulataiban.
– De 1939-ig még a „sportjelleg” dominált – mondja a történész. – Elmondható, hogy a HJ-tábor, a túrázással, a rádió-amatőrködéssel, a motorozással, a haditengerészeti gyakorlattal (és a biztos élelmezéssel) nem volt mindig pokol. Sommás megállapítás lenne, hogy a résztvevők valamennyien lelki sérültként kerültek volna ki. Persze, aki a háborús helyzet súlyosbodása után lett HJ-tag, és sáncásásra vezényelték, amikor a kiképzés brutálisabb lett, s megszaporodtak a balesetek, a halálesetek (és a szülői panaszok), az más világ volt. Más az, amikor rommá bombázott városok utcáin kell – köztisztasági szolgálatban – elszenesedett csontokat lapátolni.
Ennek ellenére, a háború végső fázisában – amikor már a 16 éveseket is frontra küldték – a páncélököllel felszerelkezett, fanatikus kamaszokkal szembekerülni nem volt életbiztosítás. Tömegesen estek el, lévén elszántabbak (és hiszékenyebbek), akiket nem tört meg a háború. Az összeroppant, remegő kezű Hitlerről készült utolsó híradóképsor, a kölykök kitüntetési ceremóniája, tényleg életszerű. A gauleiterek már menekülnek, amikor Hitler még számíthat „kis vérfarkasaira”.
A leventemozgalom és a HJ között már 1933-ban létesültek kapcsolatok. Az első HJ-delegációt maga Gömbös miniszterelnök hívta meg Magyarországra, bár a németek által lakott falvakat elkerültették velük. Egy évre rá leventeküldöttség utazott Németországba, de a kapcsolat a Volksbund-alapító Basch Ferenc bebörtönzése miatt átmenetileg elhidegült, hogy aztán a negyvenes években spontán érkező HJ-csoportok jelenjenek meg a Dunántúlon. De azért a nácik érzékelték, hogy a cserkészet tekintélye nagyobb. Ezért a HJ furcsamód a cserkészekkel is kereste a kapcsolatot. A németek úgy látták, hogy „a magyar ifjúság krémje a cserkészet köré szerveződik.” A leventéket (s a nyilasokat is) a nácik mélyen lenézték.
A felfegyverzett félkatonai szervezetek nem lobbantják fel népünk fantáziáját. Először a történelemben 1989 őszén nyílott mód arra, hogy egy ilyen szervezet sorsáról döntsünk. A négy-igenes népszavazáson a választók 94,9 százaléka voksolt a „fénykorában” hatvanezer tagot számláló Munkásőrség feloszlatására. Tekintsük ezt irányadónak. Minél kevesebb az országban a fegyver, annál szabadabb, komfortosabb az élet.
(Cikkünk megírásakor felhasználtuk a Rubicon című folyóirat e témában megjelent írásait is.)
