Vagy tíz napja reggel a Kossuth Lajos utcában beleszaladtam egy „cigánybűnözéses” plakátba. Szabályos nagyságúba, nem kézzel írtba-rajzoltba. Gondolom, hajnalban rakhatták ki, a Jobbikra hivatkozott. Átrohantam a lámpánál. Mire észbe kaptam, hogy le kellett volna tépni, már átértem. Valahonnan épp elkéstem, nem fordultam vissza. Utólag, azért, valamelyest szégyelltem magam.
Azután szombaton kimentem a ballib értelmiség anti-Magyar Garda gyűlésére. Indokolt, bár nem túl eredeti pátosz, elegáns, bár nehezen megközelíthető helyen a Vár tövében, a Tabánban. Annál kicsit többen voltunk, mint amennyire számítottam, s jóval többen, mint ahogy azt fanyalgó web-kiadványok tudni vélik. De ez utólag mindegy. Itt lent antifasiszták, s fent a Varban már [most épp?] inkább [proto]fasiszták, egyformán statisztái vagyunk ugyanannak a politikai designnak – a magyar radikális jobboldal sajátos újjászervezési kísérletének.
A magyar radikális nemzeti oldal ma két alapelemében különbözik az európai főáramtól. Először is nálunk igen magas, pillanatnyilag az európai átlagnak mintegy kétszerese a magukat radikális jobboldalinak vallók aránya. Másodszor, ez a radikális nemzeti tábor mindezidáig itthon nem tudja magát tartósan komoly önálló politikai erőként megfogalmazni. A hasonló eszmevilágú csoportokat máshol markáns politikai alternatívaként forgalmazzák. Olyanokként, akik nemcsak a felvilágosodás-párti baloldallal, hanem az egész mai politikai rendszerrel szemben tudják magukat alapvetően másként megmutatni. Persze, ehhez ott vezérek is kellettek. A 90-es évek elején-közepén itthon az akkoriak nagyobbrészt Csurka köré rendeződve – a köz jó részének rémületére – még ki tudták használni az alkotmány kínálta politika teret. Azóta tömegeiket – ezek persze egységes támogatói menetoszlopba soha nem álltak össze – többségükben a Fidesz szerezte meg. A polgári párt szavazóinak – becslésünk szerint – egy ötöde-hatoda ma a radikálisok közül kerül ki. Tulajdonképpen ezek nélkül – tehát, ha a nagy ellenzéki párt valóban kizárólag a jobbközépre, a klasszikus értelemben vett „polgári” csoportokra építene – ma reménye sem lehetne sikerre, vagy akár komoly kihívói pozícióra a választásokon. Persze nem könnyű a radikálisokat a karámon belül tartani. Politikai reakcióik alkalmiak, zsigeriek, sztereotípiákból, s az ellenségkeresés néhány egyszerűbb képletéből állnak össze. A politikai konzervativizmushoz nyilvánvalóan semmi közük. Azonban kellenek politikusok, megfogalmazások, kell egy radikális arc, hogy ezeket a tíz-, sőt százezreket befogják, vagy mégse idegenítsék el. Bizonyára ezek az emberek sok mérsékelt polgári jobboldalinak nem tetszenek. Azok igazi középosztálybeliként idegenkednek a lumpen-nemzetiektől. Hiszen van ízlésük. De ők is tudnak számolni. Tudják, lehet, hogy épp ezek szavazatai szerzik meg, vagy vissza nekik a hatalmat. Hát akkor miért mitől határolódjanak el? Utálkozva, de valahogy elviselik őket. Végül is, nyilvánvalóan szükségük van rajuk.
Egy ilyen rendszerben semmi rendkívüli nincs abban, hogy a parlamenten kívül rekedt radikális jobboldal akciózik. Mi mást tehetne? Újabb integráló vezéralakjai hiányoznak. A média az ilyen arcnélküli mozgalmakkal, ha nem kavarnak botrányokat, egyáltalán nem foglalkozik. Hát akkor hogyan másként kerülhetnének az országos reflektorfénybe? Enélkül meg hogyan álmodhatnának arról, hogy a Fidesztől jobbra is bejut majd 2010-ben valamilyen politikai formáció az Országgyűlésbe? Ha minden összejön, a hátramaradt 2-3 év ilyen imágóépítésre azért elegendő lehet. Ráadásul az utolsó években a Fidesz dolga a radikálisok bekötésénél nehezedett. Láthatóan nem találja meg azokat az elsőosztályú politikusait, akik a nyilvánosság előtt is felvállalnák a párttörzs és a radikális nemzetiek közötti összekötő szerepet. Végül is, ha valaki igazán belenőne ebbe, esetleg így feláldozná jövőbeli EU-s, Európai Néppartbeli karrierjét. A politikai szobatisztaság ott azért inkább számít. 2002 táján ilyesmi még Kövért nem izgatta. De ő e tekintetben visszavonult, vagy hátrébb került. Wittner Mária gyűlölködő amatőr. Nem elsővonalbeli Fidesz politikus. Bizonyos bekötő funkciók így itt Orbánra maradnak – amúgy is túlterhelt politikai-ideológiai szerepeit tovább nehezítve. Az EU-s játéktér mindezt tovább bonyolítja. Ha a sikerhez ez kell, láthatóan a radikálisok karámba terelését a Fidesznek elnézik azok a nagy európai jobbközép pártok is, akik maguk ilyesmit otthon soha sem tennének. De hát sokszor itt a végeken a multik is meglépnek olyasmiket, amikért otthon parlamenti vizsgálóbizottság járna. Mindennek azért így is vannak határai. S ilyenkor a Fidesz radikálisaival szemben is kénytelen az európai többségi oldalra állni. Persze, lehet, hogy ezt örömmel teszi, s nem aggódik, hogy közben a saját húsába vág. Nem akarok vádaskodni.
Így a Jobbiknak nyilvánvalóan a provokáció az egyetlen lehetősége. Ha most nem próbál meg markáns radikális jobb kikristályosodási pontokat felkínálni, később már nem lesz elég ideje az építkezéshez a választásokig. Szempontjukból érthetőek a támadási övezetek is. A vidéket kétségtelenül a romaellenes hisztériakeltésen keresztül lehet megfogni. A „nemzeti kultúrharc” népi-urbánus kódjai ott érthetetlenek. Zsidók arrafelé már nem laknak. Az országos, sőt a nemzetközi médiában, pedig az átfogóbb neofasiszta áthallások működnek a legegyszerűbben. Ezt most közösen – támadók s megtámadottak, illetve az akciót mímelők – sikeresen be is bizonyítottuk. Nem is kell beszélni, néhány külső, vagy akar analógiás, „43-44-esre emlékeztető szimbólum felmutatása elég ahhoz, hogy a most elbizonytalanítottak, vagy egykor megtámadottak beinduljanak. Egy kis késessel, meggyőződésből, vagy számításból azután a teljes politikai osztály csatlakozik hozzájuk. S a jobb-radikálisoknak máris olyan médiájuk van, amilyenről másképp csak álmodhattak volna. Vona Gáborral interjút [ha rövidet is] készített az ARD, a legnagyobb s legbefolyásosabb német tévécsatorna is. Hány magyar parlamenti szereplő nyilatkozott az utolsó tíz évben az ARD-nek?
Mindebből egy központi kérdés következik. Az előttünk álló 2-3 évben a radikális nemzetiek száma igazán számottevően szerintem, nem csökken. Tehát elindul a harc megjelenítésük jogáért a választásokon. A Fidesz nyilvánvalóan az életéért küzd, amikor meg akarja őrizni szavazataikat. Ezt a küzdelmet nem biztos, hogy megkönnyíti a ballib tábor, amikor másnaponta felszólítja, hogy határolódjon el. De lehet, hogy igen. Komolyan elemezni kellene az eshetőségeket. De ha a Fidesz nem tudja lekötni őket, a radikálisok nem tűnnek el, hanem kiömlenek, elterülnek a jobbszélen. A Jobbik meg össze szeretné őket onnan söpörni. Persze, itt még meg kell küzdenie a MIÉP-pel is. Az győzni még e korlátozott pályán belül sem tud, de azért ahhoz még erősnek tűnik, hogy valószínűleg meg tudja akadályozni, hogy nélküle komoly radikális nemzeti blokk kialakulhasson.
De igazán a baloldali tervezők sem tudjak, mi lenne nekik a rokonszenvesebb? Most racionálisan kívánatosabbnak tűnne, ha a Fidesz szavazók egy csoportja, akár jobbfelé, de a nagy gyűjtőpártból kifarolna. Ha képviseletük így is bejut a parlamentbe, akkor a klasszikus jobboldalnak sokkal nehezebb lenne velük alkalmanként megegyeznie, mint ahogyan ez ma történik. Ráadásul egy valódi neofasiszta közeli párt jelenléte – akármilyen kicsi is – erőteljesen mozgósítaná a választókat a baloldali-liberális oldalon is. Tehát az ész azt diktálja, hogy egy megerősödő Jobbik 2010-ben egészében nem is jönne olyan rosszul. Csak az átkozott gyomrunkkal kellene közben valamit csinálni.
Tamás Pál szociológus
