Esküvőn voltam a hétvégén, persze csak vendégként, és bár ez természetesen magánügy, sőt még csak nem is annyira az enyém, mint sokkal inkább a barátainké, akik meghívtak, és közülük is persze mindenekelőtt a fiatal házasulandóké, mégis úgy gondolom, hogy az ott történtek megérnek pár nyilvános szót. Méghozzá azért, mert bár az esküvőt az egyik budapesti katolikus templomban tartották, ám a helyzet az, hogy a fiatal párnak csak az egyik tagja katolikus, a másik nem, sőt, mint maga a pap mondta a szertartás során, még csak meg sincs keresztelve. A fiatal házasulandók közül a fiú ugyanis zsidó családból származik.
Mármost ennek megfelelően a násznépnek az egyik fele magától értetődő természetességgel vett részt a katolikus rend szerint megtartott szertartáson, a másik fele viszont talán egy kissé idegenül mozgott a számára nem megszokott események sorában. Azt viszont mostanában még a legmegrögzöttebb templomba járók is megszokhatták, hogy a pap vagy a lelkész a mise vagy az istentisztelet alatt általában apró kézmozdulatokkal, netán néha egy-egy szóval is segíti a gyülekezeteknek a szertartások menetét esetleg nem annyira ismerő, a templomba járást talán még csak nemrégiben elkezdett tagjait, hogy mikor álljanak fel, mikor üljenek le, így ez most sem volt különösen feltűnő. Talán még az sem, hogy amikor az áldoztatásra készült, finoman csak azokat hívta erre, „akik máskor is vasárnap szoktak a templomunkba jönni”. Ám az már kifejezetten nagyon is jól érthető gesztusa volt, hogy amikor az elhunytakra való emlékezésre híva fel a gyülekezetet, egy kis félmondattal azt is hozzátette: „különösen a fiú családja részéről”.
Merthogy eszerint Isten szolgája, aki a szentbeszédben előbb Pálnak a korintusbeliekhez írott első leveléből idézve, majd sok személyes, családi példával oktatta a szeretet milyenségére és fontosságára a házasulandókat (és persze velük együtt mindannyiunkat, akik ott ültünk a templomban), úgy érezte, hogy az elhalt elődök közül illik külön is kiemelnie az egykori módszeres népirtásnak áldozatul esetteket, ha már egyszer úgy adódott, hogy a násznép felét éppen az ő így vagy úgy leszármazottaik adják. S persze aligha (csak) nekik szóló gesztusként, hanem, én legalábbis úgy éreztem, a násznép „másik” felének szóló elgondolkoznivalóként. Hogy jusson eszünkbe, hogy soha ne felejtsük el, hogy volt idő, amikor emberek csak azért haltak meg, mert mások, többek között akár éppen a kereszténység álarca mögé bújva is, azt gondolták róluk, hogy azért, mert ők nem azok, hát ne is legyen semmi keresnivalójuk sem ezen a földön. És tettek is róla, hogy ne legyen.
Aztán mind kijöttünk a templomból, ott állt az újdonsült házaspár, mindenki gratulált és sok boldogságot kívánt nekik. Legyenek is nagyon boldogok. Például a most már közös családjuk egyik részének egykori sorsa maradjon meg örökre csak szomorú emlék nekik.
Martos Gábor, ZÁRÓJEL
