Napjaink helyzete Európában és Magyarországon is alapvetően eltér a harmincas évek Európájáétól. Így értékeli Ormos Mária történészprofesszor azokat az aggodalmakat, amelyek szerint fenyegethet a weimarizáció veszélye. Vagyis valami hasonló, mint ami a harmincas évek elején a polgári parlament válságával és Hitler hatalomra kerülésével járt Németországban. Ormos Mária a legtöbbet a múlt századnak azzal a korszakával foglalkozott, indokolt tehát őt kérdezni.
Napjainkban nincsenek meg a nemzetiszocializmus sikerének feltételei Fotó: Demecs Zsolt – Mennyiben hasonlítanak a mai Európa – s benne Magyarország – közállapotai a harmincas évek Németországára? Van-e oka a magyar polgárnak aggodalomra amiatt, hogy napjainkban weimarizáció fenyeget?
– Akik ma történelmi párhuzamot látnak a weimari német köztársaság szomorú sorsa és a hazai jelenségek között, valójában attól tartanak, hogy Magyarországon is bekövetkezhet a parlamenti rendszer felmorzsolódása, és valamilyen szélsőjobboldali, a nemzetiszocializmushoz hasonló, embertelen politikai erő szerezheti meg a hatalmat. Ezt a képzetet a különféle csoportosulások, egyletek, gárdák alakulása és tevékenykedése kelti, és kétségtelen, hogy ezek – külső megjelenésük, gesztusaik, jelszavaik révén – valóban a legrosszabb emlékeket idézik fel. A két ország helyzete azonban alapvetően eltér egymástól. Az akkori Németországra hatott az elvesztett I. világháború, a békeszerződés terhe és megaláztatása, a mintegy hat évig tartó nyomorgás, valamint az, hogy az átmeneti fellendülést szörnyű gazdasági válság váltotta fel. Az egymást követő kormányoknak nem volt válságkezelő programja, s Németországban a demokrácia – rövid fennállása alatt – még nem vert gyökeret, részben azért sem, mert nem voltak hagyományai. Az európai légkör is egyre jobban kedvezett a diktatórikus megoldásoknak. A kifejezett diktatúra vagy tekintélyuralmi rendszer csak a skandináv országokat, Hollandiát, Svájcot és Nagy-Britanniát kerülte el, és éppen csak megúszta Franciaország. Noha ott nyüzsögtek a szélsőjobboldali „ligák”, illetve pártok, de mivel nem tudtak egységgé formálódni, a francia köztársaság ellen tudott állni.
– Minek köszönhető, hogy a fasizmus nem mindenütt „tört át” Európában?
– A felsorolt országok többségében azért védekezhettek sikeresen, mert a meghatározó pártok képesek voltak olyan kompromisszum kialakítására, és ezzel együtt olyan válságkezelő program elindítására, amely megszilárdította az ország lakosságának bizalmát a fennálló rendszerben, és ezért nem kerestek más, új megoldást, amit általában a szélsőjobboldal, a fasiszta vagy nemzetiszocialista típusú pártok kínáltak. Németországban viszont a demokrácia talaján álló, azt legalább elfogadó pártokban nem volt hajlam az együttműködésre. Hangsúlyozom, hogy csak a demokratikus egység megteremtése segíthetett, mivel az úgynevezett „népfrontos” megoldások a társadalom vezető csoportjainak a kommunistáktól való félelmei miatt nagyobb veszélyt tartogattak, mint megoldási lehetőséget. A nagytőke képviselői, a birtokosok, valamint a hadsereg, a közigazgatás és az értelmiség felső rétegei – a szovjet példa ismeretében – épp úgy vagy még jobban rettegtek egy bolsevik típusú fordulattól, mint egy szélsőjobboldalitól. Azokat az üdvös reformokat, amelyeket a szociáldemokrata vagy az általuk vezetett kormányok Skandináviában viszonylag könnyen és sikerrel meg tudtak valósítani, Léon Blum Franciaországban képtelen volt keresztülvinni, mert a szocialista vezetésű népfrontkormány mögött ott kandikáltak a kommunisták, akikben a francia elit nem bízott meg.
– És Spanyolország, ahol polgárháború robbant ki, és nemzetközi erők harcoltak Franco ellen, de a leghosszabb fasiszta uralom következett utána?
– A spanyolok erre az „egységre” ugyancsak ráfizettek. A történelmet természetesen nem lehet „újraforgatni” és feltételezésekbe bocsátkozni, de annyi kétségtelen, hogy Francónak jóval kevesebb spanyolt sikerült volna felsorakoztatnia a saját táborában, ha ez a társadalom nem oly végzetesen megosztott, hogy a szélsősége váljon uralkodóvá az országban.
– A II. világháború kitörését sokan hajlamosak egyszerűen a versailles-i és a trianoni békediktátummal magyarázni…
– Azt gondolom, hogy a két világháború között eltelt mintegy két évtized súlyos zavarai csakugyan az első világháborút követő rossz békerendszerben gyökereznek. Rossz közigazgatási határokat húztak, működő gazdasági egységeket romboltak szét, megvetették az alapját a korábban is eleven nacionalista szemlélet teljes eluralkodásának, a revánsvágynak, a revíziós törekvéseknek. Ami a németeket illette, ők számolni kezdték, hogy több mint 1 millió német jutott Lengyelországnak, több mint 3 millió Csehszlovákiának, az akkor mintegy 7 milliós Ausztriának pedig megtiltották, hogy az osztrák-magyar birodalom széthullása után magára maradva egyesüljön Németországgal. Többek között ezt, továbbá a jóvátételi kérdést és a német hadsereg aránytalan korlátozásának a kérdését tudták a nemzetiszocialisták felhasználni arra, hogy a maguk javára rohamosan megnöveljék a rájuk szavazók számát a gazdasági válság éveiben, miközben a többi párt sem egymás között nem tudott megegyezni, sem alternatívát nem kínált.
– Ez tehát a demokrácia bukásának háttere Németországban. Így a weimari rendszer – vagyis a népszuverenitásra épülő modern parlamenti köztársaság – idézése nem véletlen. De a történelem nem szokta megismételni önmagát…
– A második világháború rémségei az azóta eltelt több mint fél évszázad alatt elenyésztek. Az európai hatalmak nem acsarkodnak egymás ellen, hanem a békés fejlődés megoldási lehetőségeit keresik. Európa nincs többé megosztva győztesek és vesztesek között, sem „Nyugat” és „Kelet” között. Nem mutatkozik „imperialista” étvágy Európa uralására. Az Európai Unió kereteiben revizionista vagy fasiszta puccsoknak nem kedvez a légkör. És ami talán a legfontosabb: ha vannak is gazdasági nehézségek, nincs sem európai, sem világméretű gazdasági válság. Napjainkban sem Németországban, sem másutt nincsenek meg a nemzetiszocializmus sikerének feltételei.
– Tehát ön nem aggódik?
– De igen. Aggódom az egészségügy helyzetéért. Egyetemi tapasztalataim miatt aggódom a felnövekvő nemzedékek szellemi színvonala miatt. Aggódom amiatt is, ha teljesen jövőtlen és egyúttal megalapozatlan, a rossz múltat idéző jelenségeket látok. Weimar tragédiájának előjeleit azonban – legalábbis egyelőre – nem vélem felfedezni.
N. Sándor László
