„A szerepjáték résztvevői verbális úton alakítanak egy közösen elképzelt fantáziavilágot. Nézeteltéréseiket a játékot vezető mesélő bírálja el. A játékosok karaktereket személyesítenek meg. A karakter szavait egyes szám első személyben szokás előadni, ilyenkor megengedett a gesztikulálás.” (Wikipedia) Amíg a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájait jártam, magam mögött hagytam a tízmillió ember által lakott mélyedés feloldozhatatlan gordiuszi csomóit. Érintetlen vidékeken tett utazások alatt szabad, sőt ajánlott nosztalgiázni, főleg a konzi garabonciásoknak. Egy civilizált uniós tagország kétmilliós fővárosába visszatérve azonban a jövőről szeretnék hallani, a holnap terveit szeretném látni. Azt hiszem, a többségnek is ez a kívánsága.
Nos, ezt nem adja meg nekünk 2007 nyárutója. Elmegy az ember fia egy kis időre, és úgy jár, mint a Vissza a jövőbe főhőse, aki az elromlott időgép miatt évtizedekkel korábbi időpontba érkezik, és nem érti, mi történik. Úgy tűnik, a magyarok Istene most megpörgette a senkinek sem kellő időkereket, ami a végén nagyjából 1937-et dobta ki. A Várban önjelölt gárdisták pózolnak, kicsit arrébb balos aktivisták maroknyi csoportja kiabál farkast.
Szerepjáték felnőtteknek
De mielőtt bármelyik oldalról vészmadárnak titulálnának, le kell szögeznem: ami hetven éve az egész társadalmat és politikai életet átszövő valós veszedelem volt, az most maroknyi, marginális csoportok időmúlatása csak. Szerepjáték túlkoros egyenruha-fetisisztáknak és későn született, proletárforradalmár entellektüeleknek. Egyébként a szerepjáték kreatív hobbi, amíg magántársaságok hétvégi elfoglaltságáról van szó. Ha viszont a játszótársak nagy nyilvánosság elé lépnek, akkor nem szerepjátékról, hanem szerepzavarról van szó.
Nézem a felvételeket: jobb sorsra érdemes újságírók, színészek, filozófusok szónokolnak pályát tévesztve az övéik előtt. Minden egyes szavukkal ősrégi árkokat mélyítenek tovább. Ezek a csatározások a 21. században már nem vezetnek sehová, legfeljebb a mostanában felfedezett, űrbéli Nagy Semmibe. Mert milyen kérdéseket tesznek fel és milyen válaszokat adnak hazánk jövőjével kapcsolatban? Szerintem ez az egész jelenség egy kollektív önélvezkedés. Itt is, ott is. Ami lehet, hogy levezeti az alanyok feszültségét, és pótolni tudja a valódi cselekvés hiányát, de nem oldja meg az alapkérdéseket.
Cselekvés helyett
De látszik, hogy nekik ez jó. Mint a macska esete a forró kásával: próbálgatják, hogy meddig lehet elmenni, mennyi mindent lehet eljátszani a valós következményekkel járó cselekedetek nélkül? Masírozzunk egyenruhában, hívjuk magunkat gárdistáknak, fenyegetőzzünk bőszen a külső és belső ellenséggel szemben! De ha rákérdeznek, akkor mondjuk csak azt, hogy vért adunk és parlagfüvet irtunk. Mindezt az egyszeri zsidó szatócs boltjából globalista nagyvállalattá növő Levi Strauss cég leárazott fekete baseballsapkáiban, nyilván made in China. Hát így védik a magyar rögöt? De a vörös-fehér-fekete színkombináció, az is csak véletlen, ugyebár. Bencsik András, a gárda divatdiktátora szerint népszerű a military ruhastílus, és egyébként is: távol tartják a szélsőségeseket a szervezettől. Tehát: a Magyar Gárda a pacifista militaristák magyarságvédelmi parlagfűirtó különítménye.
De ez a komikus hobbiszervezet a balliberális médiatálibok várva várt casus bellijévé válhatott. El lehet képzelni, hogy mennyire frusztrálhatta őket az elmúlt hosszú hónapok csendje, amikor is képtelenség volt szélsőjobbos csőcselékről, az utcai politizálás veszélyeiről írni. Csak azt láthatták, hogy a kormányoldal népszerűsége a bányászbéka segge alatt lapul, miközben a reformok csak újabb és újabb megszorításokat szülnek. Nemrég kerültek nyilvánosságra a második negyedéves gazdasági adatok, amelyek szerint hazánk 1,4 százalékos fejlődést produkált az elmúlt egy évben, miközben kelet-európai sors- és vetélytársaink röhögve húznak el mellettünk a gyorsítósávban. Az elemzők csak a fejüket vakargatták, hogyan teljesítettük ennyire alul a várakozásokat. Ballib újságíróink fejvakargatásra sem voltak képesek, tehetetlenségükben így ők is magukhoz és jól bevált, sablonos megoldásaikhoz nyúltak.
Cuppogós gumicsont
Így, a rendszerváltozás óta, ki tudja hányadszor, előkerült a fasisztaveszélyről és az elhatárolósdiról szóló recsegő, agyonkoptatott lemez. A botrány forgatókönyvét fejből felmondom. Egyébként szívesen átnyújtanék két ízletes, cuppogós gumicsontot a leghangosabb falkavezéreknek. Az egyiket vörös, a másikat árpádsávos szalaggal kötném át, a miheztartás végett. A kétoldali veterán véleményvezérek már nem tudnak kilépni a maguk felépítette szekérvárakból. A tények kedvéért pedig itt szögezzük le: a ballibpukkasztó gárdisták avatásán semmilyen atrocitás nem történt, míg az antifasiszta békeharcosok dulakodásba kezdtek a Bob és Bobek mintájú pólót viselő, roppant veszélyes provokátor, Tomcat körül.
Az „öregecskedő” közéleti harcosok csörtéi viszont így is egyre kevesebb érdeklődőt vonzanak. A fiatalabb nemzedék nagy része ügyet sem vet konfliktusaikra, és nem méltóztatik félni a néhány tucatnyi jelmezes játékkatonától. Van nekik jobb dolguk is. Például tanulással, munkával és némi szórakozással kibekkelni az egyetlen társaságot, amelynek jól jön ez a lényeges kérdéseket leplező műbalhé: Magyarország hazugsággal és apró trükkök százaival hatalomban maradt, kormányzásra alkalmatlan vezetőit.
Rajcsányi Gellért az UFi újságírója
