A Magyar Gárda kapcsán bemutatott közösségi mélyrepülés persze a pozitívumokat sem nélkülözte. Örülhetünk annak, hogy ha más nem, legalább egy közös tünetegyüttes összeköti nagyjainkat és örülhetünk az eddig, és minden bizonnyal a továbbiakban is kutya-macska harcot vívó KDNP és SZDSZ pillanatnyi összhangjának, ami nyilván programhiba volt.
A pénteki nemzetközi sajtótájékoztatón történteknél már csak az lehetett volna viccesebb, ha államnőink és -férfiúink beszédei helyett a külföldi újságírók egy bábszínház előadást tekinthetnek meg, amelyben az antifasiszta Paprikajancsi jól elveri a fasiszta ördögöt. A vicces mellett persze egyéb jelzők is eszünkbe juthatnak; például a ciki és a szégyenteljes.
Nem újdonság, hogy a magyar politikai elit külpolitikai témákban is képtelen egyezségre jutni, és az sem, hogy a diplomáciai sikerek és fiaskók is azonnal a pártpolitikai marakodás szintjére jutnak. Kitűnő példája volt ennek George W. Bush tavalyi látogatása, ahol a közbeszédet az a meglehetősen marginális téma uralta, hogy épp kit utál jobban az amerikai elnök, Gyurcsányt vagy Orbánt.
Azt is lehetett sejteni, hogy a Dávid Ibolya által (ál)naiv módon összehozott esemény nem eredményez könnyes összeborulást, amit aztán elérzékenyült fotósok és tudósítók örökíthetnek meg az utókor és a világ közvéleménye számára. Ám a feladat nem is ez lett volna: csupán el kellett volna mondani pár, lehetőség szerint egymásnak nem totálisan ellentmondó szót, és úgy általában emberszabásúként viselkedni, erre pedig többnyire az is képes, aki még a parlamentbe se jutott be.
A világ minden tájáról idesereglett újságírók előtt bemutatott összeveszés azonban még rendkívül szerény elvárásainkat is alulmúlta. Azt nem mondhatnánk, hogy ez mindennek a legalja, mert ilyesmi már túl sokszor jutott eszünkbe, és aztán mindig kiderült, hogy van még lejjebb.
Egy felületes szemlélő – azaz azok, akik miatt az egész eseményt megszervezték – számára pénteken úgy tűnhetett, hogy a magyar politikai elit magánvalóságukba zárt, kommunikációképtelen autisták gyülekezete, akik boldogan ignorálják a külvilágot, és ha ezt valamiért nem tehetik meg, akkor egyedül agresszivitással képesek reagálni a behatásra.
Még szerencse, hogy mi, a magyar politikai élet hosszabb távú nézői tudni véljük, hogy vezetőink néha szinte tünetmentesek: már-már normális emberként működnek, reagálnak a külvilág eseményeire és képesek kapcsolatba lépni másokkal – igaz, az ilyen pillanatok egyre ritkábbak.
A Magyar Gárda kapcsán bemutatott közösségi mélyrepülés persze a pozitívumokat sem nélkülözte. Örülhetünk annak, hogy ha más nem, legalább egy közös tünetegyüttes összeköti nagyjainkat és örülhetünk az eddig, és minden bizonnyal a továbbiakban is kutya-macska harcot vívó KDNP és SZDSZ pillanatnyi összhangjának, ami nyilván programhiba volt.
Végezetül az is biztos, hogy a Magyarország iránti felfokozott nemzetközi érdeklődést is sikerült még tovább szítani. A következő nemzetközi sajtótájékoztató garantáltan még nagyobb figyelmet fog kiváltani, szóljon akár a magyar borztenyésztők, akár a magyarországi varjak gyanús szervezkedéseiről, hisz kis szerencsével végre igazi verekedést is megörökíthetnek a külföldi kollégák, aminek bérelt helye van minden valamirevaló TV híradóban.
Ilyen nehéz időkben a kis sikereknek is örülnünk kell.
