Mélyi József
A skanzen határa
Kiállítás
Minden alkalommal kicsit összerezzenek, amikor a sajtóban bejelentik, hogy újabb tájegységgel bővül a szentendrei Skanzen. Felrémlik ugyanis előttem, mi történik, ha ez a folyamat tartósan gyorsul, és néhány év múlva a már ma is gigantikus méretű néprajzi tereptárgy-gyűjtemény előbb csak a közeli városrészeket, Izbéget és Pismányt, később pedig az egész várost szőröstül-bőröstül bekebelezi. A tájegységek szerinti beosztást akkor felváltja majd a korszakolás: békebeli nyaraló, lakótelep a Kádár-korból, újgazdag ház a kilencvenes évek elejéről. A látogató bepillanthat majd az egyes épületekbe, és mivel Szentendre a művészetek városa, munka közben figyelheti meg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbe ragadt alkotókat is.
A város művészeti élete persze már ma is sokrétűen konzervatív: a régmúltbéli értékek intézményesült megőrzésével párhuzamosan lassan az utóbbi évtizedek kiemelkedő művészeit is átjárja a konzerváló anyag, így maga a jelen is anakronizmusokba merevedik. A Vajda Lajos Stúdió fénykora óta új intézményi és művészi impulzusok alig érkeztek, a halvány reménysugárként felbukkanó, még mindig remek adottságokkal rendelkező MűvészetMalom pedig immár nyolc éve hosszú távú koncepció nélkül, komolyabb kortárs kiállítások híján vegetál (a mostani Abszolút fal című tárlat sem jelent kivételt). A Szentendrei Képtár hullámzó színvonalú, de mégiscsak valóban kortárs programja és a VLS Galéria egyre halványuló produkciói mellett a szentendrei művészet tulajdonképpen évente egyszer ad az ingerküszöbön túllépő jelet: a Nemzetközi Performance és Nehézzenei Fesztivál mindenkori programjával. Bár a rendezvénysorozat kimondott céljai között szerepel a performansz – manapság éppen trenden kívüli – műfajának frissítése, eddig leginkább a „nagy öregek” mutatták meg, mi ebben a művészet: feLugossy László, Szirtes János, Bukta Imre performanszai az elmúlt években a meglepően nagy számban összegyűlt, meglepően fiatal közönség számára bizonyították, hogy a műfaj a periférián is létezhet, és ugyanolyan közvetlenül hathat, mint húsz-harminc évvel ezelőtt.
A performansz-művészet legfontosabb tényezője az idő, lényege az egyszeri és teljességében megismételhetetlen akció. Nagyrészt a performer időkezelése dönt arról, hogy a közönség élethalál kérdések közepette termékeny kínokat él-e át, vagy komolytalan attrakciókon unja halálra magát. A svájci Karin Lustenberger ugyan élethalálharcot vívott néhány billegő betonlappal, de miután egy zöld festékkel teli mélyedésbe ugrott, küzdelmének értelme inkább a blöff felé billent. A finn Antti Laitinen, az „izzadóművész”, mókuskerekes futásával valóban hihetetlen izzadságmennyiséget produkált, előadása mégis leginkább varieté jelleggel bírt. Béki István fejjel lefelé felakasztva lengett két fémlemez között, amelyeken a testére öntött vörös és sárga festékkel hagyott nyomokat. A klasszikus elemekből építkező performansz legmegrázóbb pontja azonban nem magában az akcióban rejlett, hanem abban az időn túli jelenetben, amelynek során az előadót fehér lepedőbe burkolva, az arcára csurgott festéktől még vakon, kivezették a mutatvány helyszínéről. FeLugossy László és Szirtes János (utóbbi testben nem volt jelen) elragadtatásról szóló, videóval kombinált performanszának költői szövege a páros korábbi munkáihoz képest kevésbé tűnt szürreálisnak: vagy a világ közelít a szöveghez, vagy ők a való világhoz. Talán a tapasztaltabb performerek többségének idei elmaradása – hiányzott többek között Bukta Imre, Szentjóby Tamás, Szombathy Bálint – okozta, hogy néhány apró felvillanáson túl az idei fesztivál performansz-részlege beleveszett a hangos-zenés környezetbe.
A fesztivállal egy időben, a Főtér Duna felőli oldalán, a Képtárban nyílt meg az Antal István által összeállított Kis magyar performance-történet című kiállítás. A remek tárlat a magyar happening és performansz legkiemelkedőbb eseményeit sorolja egymás után, olyan kézenfekvően, mintha azokat csak nagy erőfeszítéssel lehetne másként elrendezni. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években megélt vagy meg nem élt időből kiemelt pillanatok lenyomatai a film- és videodokumentációk formájában ma már elgondolkodtatóan nosztalgikusak: vajon milyen hatása lehetne ma egy olyan akciónak, mint Erdély Miklós és beszélgetőtársai, Birkás Ákos és Hegyi Lóránd Demokratikus festménye volt? Lehetséges lenne-e egyáltalán egy hasonló rendezvény, vagy csak anakronizmusnak látnánk?
A Főtér közepén, néhány méterre a Képtártól, a Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva Fesztivál keretében helyeztek el néhány, a város híres képzőművészei által készített kockakövet. Kiszedték az igazit, a taposhatót, helyébe süllyesztették a művészetet, amelyre taposni aligha illik. A holokauszt áldozataira emlékező és emlékeztető botlatókövek hazai elhelyezése idején a díszkockák lerakásának üressége szembetűnő, de még inkább szemet szúr, hogy minden egyes művészkő mellé (egy másik kőre) a művész nevével ellátott réztáblácskát helyeztek. Arra gondolok, mi lesz majd, ha az akció gyorsuló tempóban folytatódik, és idővel valamennyi szentendrei művész elkészíti a maga kockakövét. Ha mindegyik mellé rézlap is kerül, az a gyanúm, nem lesz hová lépnünk. Talán húzzunk most itt egy határvonalat!
(Nemzetközi Performance és Nehézzenei Fesztivál; Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva Fesztivál – Szentendre)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 35. szám
