MEGYESI GUSZTÁV
Ez is operett…
Most, hogy nemzeti bojkottfelhívás van életben az Auchan-áruházak ellen, nem bírtam én se tovább, és elmentem a legközelebbi Auchanba. Mi az, hogy elmentem! Egyenesen berontottam az áruházba, végigcsörtettem a gondolák között, nagy dérrel-dúrral úgy tettem a pultoknál, mintha vennék valamit, de aztán nem vettem semmit, végül látványosan a kijárathoz oldalaztam, hogy tessék, itt vagyok, motozzatok meg, hogy loptam-e valamit, alázzatok, tiporjatok a földbe, ma még megtehetitek.
De nem alázott, nem motozott meg senki, legfeljebb kissé meglökött hátulról valaki, de ő is azért, hogy induljak már, mert útban vagyok.
Mit akarok ezzel mondani? Az égvilágon semmit. Legfeljebb azt jelezni, hogy nincsen olyan ám, hogy cseppben a tenger; a cseppben soha nincs benne a tenger, nem mindegy, hogy hol és mikor vesz valaki mintát. Előfordulhat, hogy az Auchan-kultúra egyik napról a másikra önmagától csakugyan megváltozott, hirtelen emberbarát lett, miként az is lehet, hogy egyszerűen beszartak Morvai Krisztina emberjogvédő fellépésétől, aki felhívásban kérte a világ magyarságát, hogy bojkottálja ezt az emberirtásra létrehozott áruházláncot.
Nem Morvai Krisztinára lukadnék én most ki itten, ennyit nem ér meg az egész, ámbár megjegyezném, hogy miért is lett világellenség ennyire hirtelen az Auchan. Mert Morvai emberjogvédő teljesen privátim bement egy Auchanba, ahol ellentmondást nem tűrő módon borzasztóan megmotozták, amit aztán azonnal nemzeti üggyé emelt. Előtte éveken, sőt évtizedeken át gyalázták meg hasonlóképpen a mindig becsületes magyar vásárlót az üzletekben, a rendszerváltás óta nagyjából tízezer cikk jelent meg a honi motozási kultúráról, barom motozókról és biztonsági emberekről, ám ezek egytől egyig elkerülték Morvai Krisztina figyelmét, egyedül akkor vette magyarság elleni támadásnak a motozást, amikor az ő sérelmére követték el; ennyit a magyarság- és jogvédők legkiválóbbjainak hiteléről, sőt, Morvai most már a Magyar Gárda lelkes híve is lett.
De én a Magyar Gárdáról sem akarok írni. Egyrészt ma mindenki erről ír, másrészt pedig legalább három okom van arra, hogy ebben az ügyben én ne tudjak megszólalni. Legelébb is: mit mondjon az ember a Magyar Gárdáról egy olyan országban, amelyben az önmagát polgárinak tartó párt nem határolódik el azonnal egy ilyen félkatonai alakulattól, s hosszú hetekkel a legelső Magyar Gárda-hír, s hosszú órákkal a várbeli SA-bevonulást idéző képsorok után is csak annyit tud mondani, hogy majd pénteken (e lapszám megjelenésének napján) nemzetközi sajtótájékoztatón jelentik be, a többi párttal közösen, hogy mi az ő hozzáállásuk ehhez az egészhez. Navracsics Tibor kedd este még bele is kacsintott a kamerába, hogy „csitt, csitt, most egy szót se, de pénteken majd megtudtok mindent”, az ember tehát most azon izgul, hogy vajh, mi lesz a döntés: elítélik-e a masírozást, vagy egyenesen intézményesítik, mert ha még nem kristályosodtak ki (pártszóvivősen mondva: nem jegecesedtek ki) az ebbéli vélemények, akkor ez is, az is előfordulhat, többesélyes a parti, pláne, hogy az öt párt kizárólag azért nyilvánul meg közösen az ügyben, mert túl nagy lett a nemzetközi visszhang. És a köztársasági elnök is. Már elnézést, az rendben van, hogy egy köztársasági elnök fontos kérdésekben állandóan keresi a hangját, de ha nekem pár méternyire a rezidenciától Martens bakancsban masíroznak, akkor csak-csak kiszólok az ablakon, hogy ez azért már nem fog menni, és nem célozgatok, nem rébuszokban beszélek, hanem nevesítem őket; mert így, amit az elnök időnként csinál, az nem diplomatikus fogalmazás, hanem éretlenség.
Kettő: tizenhét évvel kilencven után még mindig nem tudom, hogy félni kell vagy kiröhögni őket. Mert nem arról van szó, hogy holnap már egyből akasztani fognak. Holnap esetleg csak elmasíroznak az én ablakom alatt rendőrségi engedéllyel, azt pedig már nem nagyon fogom kibírni, nem is elsősorban politikai, hanem esztétikai okokból, mondhatni ízlés alapon, mert ennyi rossz arcú ember ne masírozzék az ablakom alatt, viszont ha ez ellen tenni óhajtanék valamit, belőlem lenne rendőrségi ügy.
Másfelől itt azért Für Lajosnak esküdött fel a gárda (de jó, legyen az a magyar SA), s ebben a földrajzi medencében ember nincs, aki Für Lajos neve hallatán ne röhögné el magát, a Für és Deutsch családok egyesülésének színpadra viteli jogáért komoly musicalszerzők vetélkednek; vagy van-e ember az országban, aki Usztics Mátyás láttán szintén ne kapna röhögőgörcsöt? Őt csak azért említem, mert lehet, hogy amiben mi a fasizmus intézményesítését látjuk, az valójában csak üzleti vállalkozás. Usztics, amilyen középszerű színész, annyira jó üzletember, a tévé most vetíti a Kisváros- meg az Angyalbőrben-sorozat epizódjait újra, most ennek a hakniját láttuk a Várban, kissé más jelmezekben, félelemkeltőn, ám mi van, ha ennek ideológiai alapja esetleg csak annyira vehető komolyan, mint a szintén Usztics-féle Magor-termékeké? Amíg köles és nyereg alatt puhított májkonzerv mellett dezodort is lehet kapni a Magor-boltokban (Ond és Kond golyós dezodort cserél), valamint Emese-szárnyasbetétet, addig nem lehet baj, addig ezek hülyék, az más kérdés, hogy a mi sérelmünkre meg a zsebünkre, amennyiben az ilyen masírozások rendőri biztosítására fog elmenni a fél költségvetés.
Mondom: nem tudom, hogy féljek-e vagy ne féljek, még mindig nem tudom.
Három: az lehet, hogy történelmi időket élünk, de a Magyar Gárda várbeli napján tartott antifasiszta tüntetés is maga volt az operett: kábé annyira komoly és féken tartó, elgondolkodtató, mint egy Kossuth téri alkotmányozó nemzetgyűlés vagy egy gazdatüntetés. Ez is operett, az is operett. Magyarországon a taxisblokád óta nem volt tisztességes és komoly demonstráció, s ez csak azért lehet fontos, mert ha nekem most kicsi, fekete, tömött bajszom volna, nem sokat tökölnék, fél óra alatt olyan Anschlusst csinálnék, hogy mindenki csak tátaná a száját.
És sokan esetleg tényleg csak röhögnének: milyen jó kis tévéműsor.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 35. szám
