IVÁNYI GYÖRGY
Gyenge törvény, erős állam
2007. augusztus 25-ének délutánján, tiltott önkényuralmi jelkép eltávolítása iránt intézkedett a rendőrség, névtáblája szerint (feltehetőleg jogász-) doktori fokozattal rendelkező főtisztje. Ugyanerre szólított fel a rendészetileg kifogásolt transzparens maga, amelyen a szimbolikus figura a történelem szemétkosarába seperte a náci horogkeresztet. A felek nem ismerték fel a konszenzus lehetőségét, ezzel szemben a rend őre nyugodtan és tárgyszerűen, bár zavarában néha „vörös csillagot” emlegetve, a demonstrálók viszont némileg emelt hangon bizonygatták egymásnak, vajon ez esetben a köztársaság rendőrsége vagy a demonstrálók és transzparensük képviseli-e a törvényt. A vita – amelyet az utókor okulására szorgalmasan rögzítettek a tévétársaságok és a rendőrség kamerái – szerencsésen elhúzódott a rendezvény végéig, amikor is mind a demonstrálók és transzparensük, mind pedig a rendőrség békében távozhatott. Magam meg eltöprenghettem, nem az váltotta-e ki indulataimat, hogy az elmúlt években túl gyakran tapasztaltam, bőrömön éreztem, hogyan válik a törvény a gazemberség ügyesen forgatható eszközévé, és a törvény képviselője gazemberségek akaratlan végrehajtójává.
Mindeközben néhány száz méterre, a budai Vár történelmi falai között, méltósággal, és a törvény minden betűjét betartva, avatta fel a fasizmus bukása utáni Magyarország második félkatonai pártszolgálatának önkénteseit az új magyar demokrácia egykori hadügyminisztere.
Az első milícia, a Munkásőrség (munkás-paraszt forradalmi) kormányrendelettel született. A második, a Magyar Gárda, ahogy a demokráciához illik, a törvény segítségével. A Munkásőrség egykori jelképei: a fakókék munkásruha és a forradalmak – magukat kommunistának nevező diktátorok által bemocskolt – vörös zászlaja. A „gárda” hasonlóképp vállalja a fasizmus feketéjét és a magyar nyilasok által örökre bemocskolt árpádsávokat. Ám nem csak a külsőségek hasonlítanak. A két szervezet lényege is azonos: az erőszakos, polgárai életébe mélyen behatoló, „erős állam” gondolatának legitimációja.
A Kádár-rendszer számára hivatkozási alapként szolgált a „felfegyverzett munkásság” támogatása, ám eszébe sem jutott, hogy a munkásmilíciának valódi védelmi feladatokat adjon. Bár a munkásőrök kaptak némi kiképzést (alkalmasint a néphadsereg sorkatonáinak fárasztó és megalázó, de katonai ismereteket alig nyújtó látszatképzése töredékét), a rendőrség és a hadsereg vezetői jól tudták, hogy ez a fegyelmezetlen, képzetlen, a katonakorból kiöregedett társaság felkészült, fegyveres ellenféllel szemben használhatatlan. A társadalmi (árvízvédelmi, katasztrófa-elhárítási) feladatok mellett a Munkásőrség – a létező szocializmus történetében – csak egyszer kapott fontos, „éles” feladatot. 1972. március 15-én, amikor a főhatalomra törő Biszku Béla belügyminiszter – Kádár-ellenes konspirációjának részeként, bizonyítandó, hogy Magyarországon veszélyes, nacionalista tendenciák burjánzanak – kiprovokálta a Március 15. téri tüntetés eszkalációját és szétverését. A Munkásőrség azon a márciusi délelőttön csak menetelt a Petőfi-szobor körül, elsodorva útjából a szobor tövébe zászlócskákat tűzögető, Petőfit szavaló óvodásokat és a 15-ös buszra várakozó járókelőket. A „valami történik” hírére összegyűlő délutáni szemlélődőket, diákokat már hivatásos rendőrök kergették szét. Nem rendészeti feladat volt ez tehát, hanem a politikai krimik szerzőinek tollára méltó, legitimációs alibi. Az eseménysornak a közeli irodaház erkélyéről, ifjú banktisztviselőként, mindvégig közvetlen tanúja voltam.
A Magyarországot történelme legcéltalanabb és legpusztítóbb háborújába, csak Mohácshoz, Trianonhoz hasonlítható tragédiába vezető Horthy-korszak szivárgó legitimációja másfél évtizede tart. A rendszerváltás miniszterei már a negyedik köztársaság korai napjaiban megtisztelték jelenlétükkel a kormányzó újratemetését. A köztársaság ügyészsége, bíróságai, alkotmánybírósága hosszú évek óta tehetetlenül nézi – a demokrácia, a szólás- és véleményszabadság nevében nézni kényszerül? – a fasiszta gondolatok restaurációját: a történelmi tények hamisítását, a hazugságkiadványokat, a holokauszt-tagadást, a zsidózást, cigányozást, a kisebbségek elleni izgatást és uszítást. A köztársaság parlamentjében pedig nincs annyi konszenzusminimum, hogy a gyalázatra világos törvényekben adjon választ.
A rendszerváltás éveiben nyert teret a századvég hazugsága: a fasizmus és bármely más erőszakos diktatúra összemosása, a „Ki a bűnösebb, Hitler vagy Sztálin?” számháború. A XX. század sok mocskos diktatúrát ismert. Diktátorai többnyire nemes eszmékre hivatkoztak: vallásra, családra, a munka becsületére, az azonos hitűek, a nemzet vagy az elnyomottak szolidaritására. Az ideológia csak cserélhető, eldobható eszköz a diktátorok és diktátorjelöltek kezében. A keresztény gondolat, az egyház alapítói ártatlanok a Szent Inkvizíció bűneiben. A család, a hit, a szolidaritás értékeit nem gyengítik Kim Ir Szen, Perón, Sztálin, Rákosi, Duarte, Castro, Ceau?escu, Bokassa, Idi Amin Dada, Szaddám Huszein, Franco, Pol Pot (végtelen a sor) bűnei. Minden mocskos rendszer használt erőszakot a hatalom megszerzése és megőrzése érdekében. De csak egyetlen diktatúra volt az emberiség modern kori történetében, amelynek ideológiája, meghirdetett értékei is mocskosak voltak, amelynek nem rövidebb-hosszabb ideig alkalmazott eszköze, hanem lényege az erőszak: a fasizmus. Az ideológia, amely – emberek, gondolatok, értékek szabad versenye helyett – újra a „hűség és védelem” középkori (ám a bűnszervezetekben máig élő) viszonyrendszerébe szervezné a világot, és amely születésénél fogva adna (adott) abszolút előjogokat – beleértve a másik megölésének jogát – az emberek egyik csoportjának a másik felett.
A folyamat gyorsul. Csak néhány hónap telt el azóta, hogy „hagyományőrzők” előrángatták sírjából a Szálasi-kormány porladó államtitkárát, és előléptettették – miniszteri és elnöki segédlettel! – a köztársaság tábornokává. És nem akadt egyetlen, akár nyugalmazott tábornok sem, aki ez alkalomból (úriember nyilasokkal közös klubban nem tag) saját rendfokozatát visszaadta volna. Ahogyan nem tartotta szükségesnek ez ügyben a köztársasági elnök vagy a honvédelmi miniszter sem, hogy a – jóindulattal csak figyelmetlen, a történelmi ismereteket nélkülöző – döntés visszavonásával saját morális hitelét helyreállítsa. Az őszi, Kossuth téri események még magyaráz(gat)hatóak politikával, kormányzati vagy rendőrségi balfogásokkal vagy a futballhuliganizmus divatjával. Azonban néhány hete a szerveződő agresszió, a hitleráj leghagyományosabb gyávaságával, a leggyengébbnek vélt kisebbségi csoporton, a melegeken tartott verésgyakorlatot. És néhány nappal később, íme, megalakult a pátszolgálatos milícia.
A szerveződő fasizmus klasszikus módszerét, a Reichstag-trükköt alkalmazta a napokban Morvai Krisztina jogvédő is – és szerzett ezzel példátlan népszerűséget a radikális szélsőjobb körében. Világos ugyebár: az SA-ra a „gyújtogató” spartakisták ellen volt, a magyar pártszolgálatosokra viszont a „szemkilövető törpepárt” ellen van szükség. Az agresszió ellenségképet rajzol, felruházza saját tulajdonságaival, majd védekezik ellene.
A fasizmus reinkarnálódott ideológusai, mint a 30-as években, ma is bízhatnak a demokrácia legfontosabb értékében, a szólás- és véleményszabadságban. Értékekben, amelyeket maguk tagadnak, törvényekben, amelyeket megszüntetnének. Bízhatnak, mint akkor, a demokrácia betűjének tökéletesen megfelelő protokollnyilatkozatokban, kezüket mosó pártok és politikusok passzivitásában. Abban, hogy szavazataikat, támogatottságukat számláló politikai szereplők képtelenek kilépni az ellenségképzés nemzeti társasjátékából.
Ami pedig a legfontosabb: bízhatnak abban, hogy elveik, érveik, törekvéseik összehangzanak, egymást erősítve hatnak a túlburjánzó, „erős állam” más híveinek törekvéseivel, érdekközösségbe szervezik az „erős állam” elkerülhetetlen velejárója, az osztogatás-fosztogatás haszonélvezőit. 1933-ban a munkások, volt spartakisták hatalmas tömegei szavaztak át Hitlerre. Vörös helyett fekete hatalom? A szín, az ideológia mit sem, csak a hatalomgyakorlás módszere számít. Amit a fasiszták és a kommunisták egymással összhangban ígértek: a szolidaritást, az atya-állam védelmét a fenyegető verseny helyett. A nemzeti tőkét megnyugtatta a versenyvédelem, az állami támogatások, a megrendelések reménye, az „embereket” pedig az ebből fakadó több munkahely, magasabb jövedelem ígérete. Egy politikai változás nagy tülekedésében vagyon, pozíció juthat egy-két korábbi „elnyomottnak” is – az „elit” egésze, persze, csak szűkül és erősödik.
Hogy mindez pünkösdi királyság? Hogy a gazdasági nacionalizmus uralma, a háborús felkészülés már 1940-re totálisan felélte Németország (egykor Európa egyik legfejlettebb gazdasága!) tartalékait, és a fenyegető államcsődből csak a rablóháború hamis reménye kínált kilábalást, a náci uralom pár éves meghosszabbításának lehetőségét? Az átmeneti jólét és az eszme, a nagyság bűvöletének kombinációja perifériára szorítja az aggodalmakat és aggodalmaskodókat.
A még látszólagos jólétet sem osztogató, egyetlen „nagy” háborújába is csak a hatalmas amerikai gazdaság támogatásával bocsátkozó Szovjetunió és a háború után létrejött, mértékletesen költekező „létező szocializmusok” önkizsákmányolása lassabb volt, mint a hitleri Németországé. Ám az állam primátusa, a gazdasági célok politikai-hatalmi célok alá rendelése, a gazdasági nacionalizmus, a versenyhiány végül felélte ezeknek a rendszereknek a tartalékait is.
A rendszerváltás óta a magyar társadalom mindazon ágazatokban, ahol az állam jelenléte visszafogott, nem meghatározó: az ipar, a kereskedelem, a bank-, a távközlési és az energiaszolgáltatások területén sok évtizedes elmaradást hozott be. Az állam különös figyelmét élvező területeken – az egészségügyben, az oktatásban, a kulturális szolgáltatások területén – ez a fejlődés még várat magára. Ha azonban az értékek – többé-kevésbé megvalósult – szabad versenye helyett a magyar társadalomban tovább erősödik a hűség és lojalitás viszonyrendszere, akkor semmivé válnak a rendszerváltás eredményei, és a beláthatatlan jövőbe tolódik a „létező szocializmus” örökségeinek felszámolása. Nem kell ehhez „fasiszta hatalomátvétel” – ilyen veszély nincs. Elegendő az értékek eltolódása, a gondoskodó állam mítoszának erősödése, a hamis szolidaritás illúziójára építő és számító demagógia terjedése.
Ha a fasizmus reinkarnációját „kisebbségvédelmi” ügyként kezeljük, némileg használható jogi eszközöket nyerünk a gonosz eszmék legügyetlenebb, a political correctness szóhasználatának trükkjeit sem ismerő terjesztőivel szemben. Egyben szabad utat kínálunk mindazoknak, akik legalább négyesre abszolválták iskolai fogalmazás-feladataikat, és képesek szinonimákkal, rejtett kódokkal helyettesíteni a „tiltott” kifejezéseket. A fasizmus üldözöttei azonban nem a kisebbségek, a zsidók, cigányok, melegek, rokkantak, másként gondolkodók. A nácik, amire igazán nekifogtak mindezen csoportok szakszerű irtásának, előbb tönkretették saját országukat.
A nácizmus üldözöttje minden ember. Még a hívei is.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 35. szám
