Gervai András
Ütközet békében
Két történet a hatvanas évekből
A hatvanas évek a Kádár-rendszer aranykora. Konszolidáció, enyhülés, nyugati nyitás. 1968-ban bevezetik az új gazdasági mechanizmust, a megelőző évek ennek jegyében telnek el, s nemcsak gazdasági, de társadalmi, kulturális pezsgést is hoznak.1 A hatalom azonban kétarcú. A politikát, kulturális diplomáciát – a párton belüli erőviszonyoktól, a nemzetközi helyzettől s főleg Moszkvától függően – változó intenzitással egyszerre jellemzik a nyitottságra, a kapcsolatok erősítésére való törekvések és a gyanakvás, a bezárkózás, a régi, rossz reflexek.
Csak két példa: 1965 elején a bécsi Vidám Filmek Fesztiváljának igazgatója azzal az ajánlattal keresi meg a bécsi magyar követséget, hogy magyar filmhetet szervezne. A védnökséget az osztrák külügyminiszter vállalná, a költségeket osztrák szervek fedeznék. Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese támogatja az elképzelést, a javaslatot végül mégsem terjesztik a KB agitprop bizottsága elé. A fejléc, dátum, aláírás nélküli gépelt dokumentum szerzője ezt azzal indokolja, hogy az osztrákok viszonzásképpen osztrák filmhetet akarnának Budapesten. Az utóbbi hónapokban egyébként is „osztrák részről több kezdeményező lépés történt, pl. erősen szorgalmaznák, hogy Budapesten fölépítsék a Colégium Hungáricumhoz (sic!) hasonló kulturális intézményt”. Az ismeretlen pártkáder úgy véli, az osztrákok „mindezt az amerikaiakkal, de főleg a nyugat-németekkel egyeztetett program alapján teszik”.2
1966. március 24-én az MSZMP PB javaslatot fogad el a magyar-amerikai kulturális kapcsolatokról, mivel „(….) az Egyesült Államok vietnami politikája szükségessé teszi kapcsolatainak felülvizsgálását (…) a jelenlegi nemzetközi helyzetben a kapcsolatok fejlesztése nem célszerű. Általában a kulturális kapcsolatok szinten tartására kell törekednünk, s egyes, politikai szempontból érzékeny területen pedig a kapcsolatok szűkítése indokolt.”3
A hatalom legfőbb támaszának számító állambiztonsági szolgálatok számára nem létezik az enyhülés, nekik minden nyugati látogató gyanús. A nálunk viszonylag hosszabb ideig forgató filmesek, színészek vagy az ösztöndíjas művészek, tudósok is célszemélyek lehetnek: megfigyelik őket, jelentenek róluk. Potenciális ideológiai veszélyforrást látnak bennük, akik nézeteikkel, magatartásukkal fellazíthatják honfitársainkat. Esetleg külföldi szervezetek, titkosszolgálatok megbízásából információt gyűjtenek, pénzt, kiadványokat hoznak be, illetve itthoni ellenzékiek megkeresik őket, hogy a segítségükkel különböző anyagokat juttassanak külföldre. A külföldi művészek akaratlanul csaliként, egyfajta lakmuszpapírként is szolgálnak, egyrészt sokan üzletelni akarnak velük, másrészt és főleg: a társaságukban a magyarok szabadon formálnak véleményt, vagyis ideológiai hovatartozásuk könnyen lelepleződik.
Alázatosan jelentem
Az angol Andrew Szepessy 1965 októberében ösztöndíjjal kerül a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, Herskó János osztályába. Szülei 1936-ban vándoroltak ki Beregszászról Nagy-Britanniába, ahol őt és nővérét hamarosan nevelőszülőkhöz adták. A fiatalemberre az állambiztonsági szolgálat 1966 elejétől egy filmrendező-hallgatót – nevezzük N. N.-nek – állít rá. Az önkéntes rendőr, társadalmi megbízott 1966 februárja és júliusa között húszszor találkozik tartótisztjével, Hevesi János rendőr hadnaggyal, a III/I. (Hírszerzési) csoportfőnökség munkatársával, hogy beszámoljon Szepessy elfoglaltságairól, vidéki utazásairól, ismerőseiről, itteni angol és külföldi kapcsolatairól, diplomatákkal való találkozásairól, kijelentéseiről.
Szepessy néhányszor Bécsbe utazik, hogy autóját javíttassa, s csomagot küldjön Angliába. Évfolyamtársai különböző dolgokat kérnek tőle, olyan is akad, aki tízezer forintot ajánl fel neki, ha autóját kiviszi, és új motort tetet bele. N. N. jelent a megbízásokról – különösen a forintkiajánlásokra és valutázásra kell figyelnie -, s Szepessyből azt is ki kell szednie, kikkel találkozott s milyen célból. Többször faggatja előző munkahelyén, a BBC-nél végzett munkájáról is, s megtudja egykori osztály-, illetve csoportvezetője nevét is. Politikai nézetei kipuhatolásában azonban nem jut előre, Szepessy csak annyit árul el, hogy a marxizmust ugyanolyan propagandának tartja, mint az „imperialista ideológiát”. Elmondja, hogy londoni elutazása előtt a Külügyminisztériumban felhívták a figyelmét, nagyon vigyázzon az esetleges provokációkra, s arra, kikkel tart kapcsolatot. Az angol belügyben is beszéltek vele, s figyelmeztették a „keleti módszerekre”. Szepessy panaszkodik is, hogy felesége jelezte, rendszertelenül kapja leveleit, s azok mintha fel lennének nyitva. A tartótiszt intézkedik, hogy ezután Szepessy küldeményeit óvatosabban kezeljék.
Szepessy elköltözne a Kulturális Kapcsolatok Intézete vendégházából, s a tartótiszt – hogy N. N. ezzel is a barátságát bizonyíthassa – szerez egy Kígyó utcai albérletet. Szepessynek azonban ez a lakás sem tetszik, mert csak hetente háromszor fürödhet, a telefon pedig nem a szobájában van. A szolgálat, hogy közelebb kerülhessen az amúgy nőínségben szenvedő Szepessyhez, beveti egy másik ügynökét, „Donnát” is. Ugyancsak az ügy „elmélyítése” érdekében N. N.-t áprilisban „Mányok Nándor” fedőnéven beszervezik, s ekkor eddigi munkáját takarékbetétkönyvvel jutalmazzák. (Többször kap egyébként „költségtérítést”, alkalmanként ötven, néha száz forintot.)
Karambol
Valószínűleg hasznos lehet az állambiztonságnak „Mányok” tippje, szerinte ugyanis az angol pénzért hajlandó titkokat eladni. Kombinációval jut erre a következtetésre. Egyrészt Szepessy se angolnak, se magyarnak nem tartja magát. Vagyis gyökértelen, nem kötődik sehova. Másrészt, a tartótiszt javaslatára, megnézik együtt a Fény a redőny mögött című kémfilmet, s Szepessy a főhőssel azonosul, s megérti, hogy az a legtöbbet fizetőnek adja el az információkat.
A mindvégig nagyon lelkes „Mányok” 1966 júliusában szomorúan veszi tudomásul, hogy abba kell hagynia a munkáját. „Pedig – jegyzi meg – az érdekesség és izgalom a jövőben csak fokozódott volna.” Nem kötik az orrára, de Szepessy megfigyelése, bekerítése folytatódik, a „Fotós” fedőnevű ügy átkerül a hírszerzéstől a kémelhárításhoz, ahol a rendező-hallgatóról már korábban nyitottak dossziét.
A tartótiszt megnyugtatja „Mányok”-ot, akiben buzog a tettvágy: „(…) lesz mit csinálnia, mivel sok érdekes személy van a Főiskolán, akik érdekelnek bennünket….” Azt nem tudjuk, hogy az együttműködés meddig tartott4, de az tény, hogy a találkozó végén „Mányok” szívességet kér: segítséget nyári munkájához és útlevelet menyasszonyának, aki a bécsi Szabad Egyetem meghívására akar kiutazni. A tartótiszt intézkedik is. Jelentésében felveti, hogy az általa megbízhatónak tartott lányt fel lehetne „használni”, de – teszi hozzá – csak körültekintéssel, mert az édesapja már ügynök5.
A történet folytatását és befejezését nem levéltári forrásból, hanem Pünkösti Árpádtól tudjuk6, akinek Szepessy 1976-ban mesélte el Angliában, hogy annak idején megpróbálták beszervezni, s miután ő ezt megtagadta, rendeztek egy közúti balesetet valahol Tatabánya környékén. Két év börtönbüntetést kapott felfüggesztve, s 1967. március 4-én kiutasították Magyarországról.
A mesterember
A „Hutter” fedőnevű ügynököt7 1959. június 22-én szervezi be a börtönben a II/8. G alosztály (beszervezése alapja: „fokozatos”, „foglalkoztatás alapja: börtönelhárítás”). Valószínűleg 1956-os tevékenysége miatt csukták le. Szabadulása után, 1963-tól is folytatja tevékenységét. Munkahelyi kollégáiról jelent. Munkássága középpontjában rokona, a nyugaton élő – de gyakran hazautazó -, a hetvenes évektől filmrendezőként, producerként dolgozó A. B.8 megfigyelése áll: élete, pályája minden jelentős, jelentéktelen eseményéről beszámol.
„Hutter” – A. B. kérésére – 1965. október 4-én, majd 1966. május 5-én találkozik a Budapestre látogató Howard A. Karschaw-val, a CBS amerikai tévétársaság európai igazgatójával. Első alkalommal dokumentumfilmeket akar vásárolni a Magyar Televíziótól, a második alkalommal pedig azért érkezik, hogy megnézze és megvegye Schiffer Pál Vietnamban forgatott Ilyen ez a háború? című alkotását9. „Hutter” azt állítja, hogy a forgalmazó cég képviselője két árajánlatot is tesz: hétezer dollárért változtatás nélkül kell bemutatni a filmet, harmincezer dollárért azonban tetszőlegesen lehet vágni és kommentálni.
„Hutter” négy jelentésben számol be a két látogatás eseményeiről és szereplőiről. Többek között arról, hogy Karschaw-nak „meglehetősen jó”, „racionális” képe van az országról s a beszélgetőpartnereiről. A televíziós megbízza őt, hogy „foglalkozzon egy 30-60 perces magyarországi riportfilm összeállításnak gondolatával”.
Megbízható szereplése és pontos jelentései kitűnő ajánlólevelet jelenthetnek „Hutter” számára, abban ugyanis, hogy priusza ellenére 1967 szeptemberében tolmácsként felveszik a filmgyár nemzetközi stúdiójába10, vagyis nyugatiakkal dolgozhat, valószínűleg az állambiztonsági szolgálat segíti. (Még azt is elképzelhető, hogy az szerzi neki az állást.) „Hutter” bekerül a nálunk a maga nemében első hollywoodi szuperprodukció, a The Fixer11 stábjába, amelyet külföldi színészekkel, sztárokkal s részben magyar szakemberekkel12 teljes egészében nálunk forgatnak.
„Hutter” alig melegszik meg a filmgyárban, tartótisztje, Zima Péter rendőr őrnagy13 máris aktivizálja, s a III/III/4. (ellenséges ellenzék fő erőit elhárító) osztály és a III/II. (kémelhárító) csoportfőnökség „tájékoztatása céljából” két jelentést is írat vele. 1967. november 10-én „Hutter” részletesen jelent a The Fixer rendezője és vezető munkatársai politikai beállítottságáról, megjegyzéseiről, a szocialista Magyarország iránti rokon- vagy ellenszenvéről, itteni üzleti ügyeiről. 1968. március 21-én még visszatér néhányuk magatartására, a tanulmányterjedelmű írás nagyobb részében azonban a 72 naposra tervezett, de 102 napra nyúló forgatás tapasztalatait, tanulságait elemzi.
Szigorúan ellenőrzött hírességek
A rendező, John Frankenheimer14 „…gazdag családból származik. (…) Az ötvenes évek elején rövidfilmet készített a koreai háborúról, amelyben teljes mértékben támogatta az akkori amerikai álláspontot. A későbbiekben azonban elhagyta Hollywoodot, s az ún. New York-i iskolához csatlakozott. (…) Jelenleg őt tekintik (…) szellemi vezetőjének.15 Állásfoglalásaiban általában ugyanazt a liberális felfogást lehet tapasztalni. Politikáról közvetlenül nem szívesen beszél.”
1968. március 21-én „Hutter” azt állítja, hogy tudomása szerint Frankenheimer nem tett politikai nyilatkozatot, sőt – „erről konkrét tudomásom van – több amerikai újságíróval szemben az erre vonatkozó kérdéseket visszautasította. Magatartása a magyar állammal, annak képviselőivel szemben viszont kifejezetten ellenségesnek volt mondható.” Közte és a magyar stábtagok között mindvégig „feszült volt a légkör”.
A forgatókönyvíró, Dalton Trumbo16 amerikai kollégái szerint „sohasem volt kommunista, csak éppen olyan ember, aki meghatározott erkölcsi normák szerint él, s ezeket az állam életében is szereti megkövetelni. Híre ebből kifolyólag ma is az az Egyesült Államokban, hogy legalábbis rózsaszín, de személyes beszélgetéseink tapasztalata alapján állíthatom, hogy bár kifejezetten ellenzi a vietnami háborút, s egyértelműleg utálja a német liberalizmust, a legjobb esetben is liberálisnak mondható. (…) Egész itt tartózkodása alatt rendkívül lojálisan viselkedett (…), s több ízben figyelmeztette Frankenheimert magatartásának visszás voltára (…).”
A társproducer, Enrico Isacco17 „Moszkvában született, szefárd-zsidó szülők gyermekeként. (…) Párizsban nőtt fel. Ésszerűnek tartja, hogy Magyarországon csinálják a filmet, tehát vagy meggyőződésből, vagy jól megfontolt üzleti meggondolásokból az országgal szemben teljesen lojális kijelentéseket tesz.”
A színészek közül – „Hutter” beszámolója szerint – csak Alan Bates18 tartózkodik itt a forgatás végéig (róla nem jelent), a többi színész – így a másik főszereplő, Dirk Bogarde19 – többször rövidebb időre, nemegyszer csak egy napra érkezik.
Ügynökünk referál Frank Avogne berendezőről20 is, aki – többi társától eltérően – olyan kijelentéseket használ, mint vasfüggöny, keleti blokk. „Hutter” figyelmét különösen Jonathan Axelrod21, egy 19 éves fiatalember kelti fel, aki talán csak azért van itt, mert az apja (vagy a mostohaapja) forgatókönyvíró s Frankenheimer barátja. A pénze egy részét feketén váltó „gyerek beképzelt, primitív és buta, vagy esetleg annak állítja be magát. Szívesen provokál politikai jellegű beszélgetéseket, ugyanakkor politikai kérdésekben hallatlanul tájékozatlan. Ugyanakkor nem egy kérdésről egészen jó véleményt mond. (…) Közelebbi vizsgálata mindenképpen célszerű lenne.”
Szabadíts meg a gonosztól!
A nemzetközi stúdióban folyó munka egyik legfontosabb elemének „Hutter” a „külföldiekkel való állandó kapcsolatból adódó politikai ráhatásokat” tartja. A stúdió személyi állománya azonban szerinte nincs felkészülve arra, hogy „az esetleges rosszindulatú, vagy éppen ellenséges irányzatú megmozdulásoknak elejét vehesse”. Ez különösen áll a „méreteiben (…) minden eddig Magyarországon gyártott filmet” felülmúló, 16 millió forint költségvetésű The Fixerre, amelyhez rendkívül sok külsőst, statisztákat, tolmácsokat, szervezőket, ruhafelelősöket kellett felvenni.
„Hutter” a népes magyar stáb tagjai közül név szerint csak néhányat említ, kritizál. Gy. V. ruhafelelőst részegsége miatt forgatás közben le kellett váltani, a magyar sajtófelelős J. Z.-nek pedig kellemetlen a magatartása, kórosan lusta. Az amerikaiakkal, de a magyarokkal sem jó a viszonya. Az ő hibájául rója fel, hogy a Royal Szállodában működő sajtóiroda tevékenysége „a magyar stáb tudtán és befolyásolási körén” kívül folyt, s így lehetőség sem adódott az állandóan cserélődő külföldi újságírók és fotósok – számuk időnként a 30-40-et is elérte – munkájának „figyelemmel kísérésére”. Ez olyan következménnyel járt, hogy a külföldi lapokban megjelent cikkek nem voltak mindig teljesen lojálisak.
„Hutter” azt állítja, hogy az újságírók egy része nem is volt művészeti vagy filmes szakértő, más részük pedig nem volt újságíró. „Ilyen esetekben természetesen kétszeresen vigyáznunk kell arra, hogy ezek az újságírók milyen információkat kapnak” a filmgyáron belül és kívül. Ezért javasolja, hogy a jövőben a nemzetközi stúdióban foglalkoztassanak sajtófelelőst, akinek főként az lenne a feladata, hogy az ide érkező újságírókat munkájukban irányítsa, „bizonyos fokig” ellenőrizze.
„Hutter” 1967 szeptemberétől 1968 december végéig, majd 1970 júniusa és decembere között dolgozott a filmgyárban. 1977-ig működött együtt a szolgálattal. Idővel – nyilván megbízhatóságára tekintettel – a hálózati személyek ranglistáján előre lépett, s társadalmi megbízott lett.
Woody Allen Budapesten
A magyar film nemzetközi rangja, filmszakembereink magas szakmai felkészültsége, a világpiacinál olcsóbb áraink, a forgatási helyszínek változatossága miatt, s mert – mint a legvidámabb barakk – egyre inkább divatba jöttünk külföldön, a hatvanas évektől a rendszerváltásig egyre több nyugat-európai, amerikai stáb érkezett hozzánk, s közel száz filmet, tévéjátékot, tévésorozatot készítettek – részben vagy teljes egészében – nálunk. Ismerve a magyar titkosszolgálat céljait, ideológiai „éberségét”, s tudva, hogy a filmszakmában hemzsegtek az ügynökök, biztosak lehetünk benne, hogy az itt dolgozó világhírű külföldi rendezőket22, sztárokat23 (is) figyelték, jelentettek róluk.
Ha a dokumentumokat, dossziékat nem semmisítették meg, csak idő kérdése, hogy újabb jelentések kerüljenek elő. S akkor kiderülhet, hogy a Szerelem és halált (a Háború és béke „parafrázisát”) 1974-ben Magyarországon forgató Woody Allen legvérmesebb képzelgései nagyon is valóságosak voltak.
1 Néhány évvel később azután Kádár János – Moszkva nyomására – leállítatta a reformfolyamatot. Az ország ismét visszasüllyedt a reménytelenség állóvizébe.
2 2. MOL, 288. f. 35 cs. 3 ő.e.
3 A szigorúan titkos minősítésű dokumentumnak a megelőző hónapokban több szövegváltozata született. A legelső, az 1966. február 16-i változatban még szerepelt az a határozati javaslat, hogy politikai eszközökkel el kell érni, hogy „tudományos és kulturális közvéleményünkben erősítsük a nemzeti önérzetet, a szocialista országok szolidaritásának gondolatát, s ezzel csökkentsük az amerikai meghívások népszerűségét”. MOL 288 f. 34/1966/1 ő.e.
4 „Mányok Nándor” a III/I. Főcsoportfőnökségnek dolgozott, s ott az úgynevezett 5-ös kartonokat használták, amelyek azonban nem kerültek át az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába. Dossziéja azonban Mt 428/1 jelzet alatt itt található.
5 „Vadász” fedőnéven a III/III.3.-nál (a társadalomra veszélyesnek tekintett, „dossziés” személyek, volt politikai foglyok, röpcédulázók, falfirkálók stb. tevékenységének ellenőrzése.)
6 In: Pünkösti Árpád: Írásban el nem követett izgatás (a Mozgó Világ internetes kiadása, 27. évfolyam, 8. szám)
7 Dossziészám: 32. 190 (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára)
8 A. B. 1956-ban disszidált. Egy európai és amerikai egyetemen is diplomát szerzett. Saját rendezésein kívül játékfilmek, televíziós műsorok s dokumentumfilmek producere.
9 Schiffer Pál (1939-2001) dokumentumfilm-rendező 1966-ban készítette ezt az első egész estés dokumentumfilmjét.
10 A MAFILM Nemzetközi Stúdiója 1965-ben alakult, 1992-ben szűnt meg.
11 A The Fixer 1967/68-ban készült Bernard Malamud A mesterember című regényéből, operatőre Marcel Grignon, zeneszerzője Maurice Jarre.
12 A film díszlettervezője Zeichán Béla, egyik gyártásvezetője Jutasi Dezső, a második (tartalék) stáb egyik kameramanja Lakatos Iván, a második stáb egyik rendezőasszisztense Kormos Gyula.
13 1953-ban lépett be az ÁVH-ba. 1962-ben „Nagy Lajos” (Bácskai Tamás) tartótisztje, 1963-ban a Péntek István elleni koncepciós eljárás egyik vezetője, 1966-1967 között „Harmath” (Sóvágó Gábor) tartótisztje, 1973-ban cionista ügyekkel foglalkozik. 1968-ban őrnagy és a III/III-3-a alosztály vezetője, 1989-ben nyugalmazott alezredes és a III/III csoportfőnökség titkárságának beosztottja.
14 John Frankenheimer (1930-2002). Oscar-díjas. 1948 és 2002 között 51 filmet, tévéepizódot rendezett. Jelentősebb filmjei: A mandzsúriai jelölt (1962), A vonat (1964), Francia kapcsolat II. (1975)
15 Ez tévedés, Frankenheimer sohasem tartozott a – konzervatív hollywoodi filmízléssel, dramaturgiával gyökeresen szakító, kísérletező szellemű – New York-i iskolához. Annak legjelentősebb alakjai: Jonas Mekas, a Film Culture című folyóirat főszerkesztője, Lionel Rogosin, John Cassavetes, Richard Leacock.
16 Dalton Trumbo (1905-1976) kétszeres Oscar-díjas. A McCarthy-korszakban feketelistára került – kilenc hollywoodi filmes társával együtt -, s másfél évet ült börtönben. 1936 és 1989 között 66 filmet írt, köztük: Boszorkányt vettem feleségül (rendező: René Clair, 1940), Spartacus (Stanley Kubrick, 1960), Exodus (Otto Preminger, 1960), Két filmet is rendezett. A The Fixer forgatókönyvéért Golden Globe-ra jelölték.
17 Enrico Isacco rendezőasszisztens, a The Fixer az egyetlen film, amelyiknek a producere volt.
18 Alan Bates (1934-2003) angol színész, a Brit Filmakadémia díja. 83 filmben játszott, többek között: Zorba, a görög; A közvetítő, A gondok, Britannia-gyógyintézet. A The Fixerben nyújtott alakításáért Oscarra és Golden Globe-ra jelölték.
19 Dirk Bogarde (1920-1999) angol színész, kétszer tüntették ki a Brit Filmakadémia díjával. 69 filmben játszott, többek között: A királyért és a hazáért, Darling, Modesty Blaise, Elátkozottak, Halál Velencében, Az éjszakai portás, Gondviselés.
20 1961 és 1969 között dolgozott berendezőként, főleg Frankenheimerrel, Billy Wilderrel, Robert Wise-zal.
21 Jonathan Axelrod (1949) a hetvenes években néhány film társ-forgatókönyvírója, a kilencvenes években tévéproducer.
22 Pl. William Peter Blatty, Costa-Gavras, Edward Dmytryk, Menahem Golan, Walter Hill, John Huston, Claude Lelouch, Franklin Schaffner, Maximilian Schell, Michael Verhoven, Bernard Wicki.
23 Pl. Klaus-Maria Brandauer, Richard Burton, Derek Jacobi, Anna Karina, Marcello Mastroianni, Anthony Perkins, Hanna Schygulla, Donald Sutherland, Marina Vlady, Orson Welles, Georges Wilson.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 35. szám
