FISCHER ISTVÁN
Gyilkosok, fehér köpenyek
Szécsi Éva tartalmas, jól tájékozott cikke (A fehér köpenyes gyilkosok, ÉS, 2007/31.) kapcsán helyesírási problémákon vitatkozik a lapban Tamás Gáspár Miklós és a szerző. Jelezném: a cikk egy sokkal vaskosabb tévedést is tartalmaz. Szécsi Éva jogos párhuzamot von a Líbiában meghurcolt bolgár ápolónők és a szovjet „fehér köpenyes gyilkosok” 1952-53-as perei között. A kínzásokat túlélt és rehabilitált Kreml-orvosokról pedig ezt írja: „Feljelentőjük, Ligyija Timasuk, a Kreml-kórház orvosnője – jóllehet kitüntetését visszavonták – nyugdíjaztatásáig békésen dolgozott az illusztris kórházban. Erre kevesen emlékeznek.”
És rosszul – tennénk hozzá. Szécsi Évának nem vethetjük szemére tévedését, hiszen nagynevű történészek (pl. Alan Bullock, Isaac Deutscher) és kortárs tanúk (pl. Szudoplatov), de sokan mások is Timasuk (néhol Tyimasuk) doktornőt nevesítik, mint a visszakért Lenin-renddel kitüntetett gaz denunciánst. Az orvos azonban nem volt a Kreml-orvosok feljelentője. Jó hírneve védelemre immár aligha szorul, 1983-ban elhunyt, sorsa tanúságaira azonban érdemes figyelni. Bizonyítja: gátlástalan gyilkosok hatalmi csatáinak erőterében könnyen válhat ártatlanul is gonosz történelmi mumussá bárki.
Négy évvel a Kreml-orvosok bevádolása előtt, 1948 nyarán Andrej Zsdanov, a párt akkori főideológusa, az orosz értelmiség réme, a „kozmopoliták”, „elhajlók” és „a nyugat előtt hajbókolók” vad üldözője, a Moszkvától kétszáz kilométerre fekvő „Valdaj” pártszanatóriumban üdült. Zsdanov ellen ez idő tájt elvtársai a Politbüróban, Berija és Malenkov lendületesen intrikáltak, s minden jel szerint ekkor már Sztálinnál is kegyvesztett lett. Egy Moszkvával folytatott indulatos telefonbeszélgetés után a koronaér-elmeszesedésben szenvedő Zsdanov szívrohamot kapott. A Kreml-kórházból azonnal a legnevesebb szakorvosokból álló négytagú brigádot indítottak repülőgépen az üdülőbe. A Vinogradov professzor, Sztálin akkori kezelőorvosa vezette konzílium megvizsgálta a beteget, s úgy döntött: nincs nagyobb baj, a beteg idült meszesedés okozta asztmatikus rohamon esett át. Kezelésén nem változtattak, masszázsokat, nagy gyalogsétákat tanácsoltak.
Pár nap múltán azonban páciensüket ismét súlyos roham döntötte ágyba, s az orvosbrigád újra repülőre szállt. A vezető kórházi diagnoszta közben nyári szabadságra ment, helyette került a csoportba az 55 éves Timasuk doktornő, aki – a Kreml-kórházi hierarchia nem túl magas polcán – az elektrokardiográfiai kabinet főorvosa volt.
Augusztus 28-án az orvosbrigád újabb vizsgálata újra mindössze enyhe „funkcionális zavart” állapított meg, megszüntette az ágyban fekvő kezelést, sőt, még több mozgást, sétát ajánlott, s azzal is kecsegtetett, hogy pár nap múlva a páciens vissza is utazhat dolgozni Moszkvába. Timasuk doktornő azonban elektrokardiogramjából egészen mást diagnosztizált. Közölte kollégáival, hogy szerinte súlyos infarktusról van szó, amely szigorú ágyban fekvést követel: a felkelés, a séta, az utazás – halálos veszéllyel jár. A rangban messze felette álló professzorok azonban durván letorkollták, s kényszerítették, írja át diagnózisát az általuk javalltak értelmében.
Másnap azonban Zsdanov újra rosszul lett. Ekkor Timasuk doktornő, biztos lévén abban, hogy betege, ha nem tartják szigorúan ágyban, csakhamar exitál, úgy döntött: kötelessége különvéleményét jelezni. Levelet írt ebben az értelemben Vlaszik tábornoknak, Sztálin testőrsége és a KGB személyvédő osztálya parancsnokának. Levelét Zsdanov testőre órákon belül Moszkvába továbbította, s másnap, 30-án maga Abakumov, a titkosszolgálati miniszter tette le, a mellékelt kardiogramokkal együtt, Sztálin íróasztalára. A máskor igen gyanakvó diktátor azonban ezúttal nem reagált, nem rendelt el semmiféle vizsgálatot, hanem ráírta az aktára: „Archívumba”.
Timasuk doktornő diagnózisa már másnap, augusztus 31-én igazolást nyert: Zsdanov meghalt. Holttestét még aznap felboncolták a szanatórium egyik fürdőszobájában, szívét pedig kipreparálva repülőn Moszkvába szállították. Az ott összehívott orvosszakértői bizottság – számos kétértelmű, ködösítő szakkifejezést használva – a professzorok diagnózisát igazolta. Timasuk doktornőt, aki szembe mert szállni főnökei, a nagynevű professzorok véleményével, egy héttel a haláleset után egy gyűlésen alaposan lehordták, majd Vinogradov professzor követelésére – aki Timasukot KGB-ügynöknek tartotta – kitették a Kreml-kórházból, áthelyezték a poliklinikai rendelőbe.
A doktornő ezzel aránylag olcsón megúszta a csakhamar feledésbe merülő ügyet. Eltelt négy év, s ez alatt a terror malmai egyre nagyobb fordulatszámon, egyre eszementebben őröltek. Zsdanov „kádereit” az ún. leningrádi-ügyben százszámra végezték ki, s 1952 végére nemcsak az egykori mindenható miniszter, Abakumov s a testőrparancsnok Vlaszik tábornok került börtönbe, de az év folyamán sorra tartóztatták le a Kreml-kórház vezető orvosait is. A szovjet orvostudomány elitje a KGB zárkáiban kötött ki. A Lubjankán ugyanis egy Rjumin nevű félőrült, vad antiszemita „orvospert” igyekezett fabrikálni, bizonyítandó, hogy a Kreml orvosai, túlnyomórészt zsidók, a pártvezetők és Sztálin életére törtek. Egy újabb nagy, az 1937-est is felülmúló „tisztogatás” lógott a levegőben, s a Politbüró nagy hatalmú tagjai is reszkettek életükért. (Nem térünk itt ki a terv jól ismert, durván uszító antiszemita élére, s arra a hipotézisre sem, mely szerint az egész ügy Berija, a Sztálin halálfélelmére és beteges gyanakvására alapozott zseniális intrikája volt.)
Sztálin személyesen adott utasítást az orvosok verésére, legtöbbjük vallott is szépen, mint a vízfolyás, helyi úzus szerint hol angol kémnek, hol cionista bérgyilkosnak nevezve ki magát, ám a peranyaghoz holmi szakvéleményre is szükség volt. Ebből a célból citáltak be „konzultánsként” orvosokat a Lubjankára, hátha sikerül valamit kiötöltetni velük. Közöttük volt Timasuk doktornő is. Első „konzultációs beszélgetésén” még nem, de második beidézésekor szóba kerültek Zsdanov halálának körülményei és Timasuk doktornő egykori levele Vlaszikhoz. Az pedig valósággal aranyat ért a nyomozóknak: előkeresték az archívumból a négy évvel azelőtti irományt és a kardiogramokat, s diadallal prezentálták Sztálinnak: íme, egy szovjet vezető valódi, hamisítatlan aktával, tárgyi bizonyítékkal megerősített halálos kimenetelű félrekezelése! Sztálin pedig nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni?) az aktán saját kézírását. Így lett a négyéves levél az orvosok elleni vádak legfőbb, sőt, a megkínzottak vallomásain kívül egyetlen „bizonyítéka”. Semmiféle egyéb „feljelentést” Timasuk doktornő soha nem fabrikált.
A többi a propaganda műve volt. A tervezett per előkészületeként Timasukból nemzeti hőst csináltak, Sztálin és a haza megmentőjeként ünnepeltették. A sajtóban „egyszerű szovjetemberek” könnyfakasztó levelekben köszönték meg neki a „fehér köpenyes gyilkosok” leleplezését. Nincs tudomásunk arról, hogy a doktornő bárhol személyesen részt vett volna ünneplésében. 1953. január 20-án Malenkov a Lenin-rendet is átnyújtotta neki. (Aligha utasíthatta volna vissza, hiszen Sztálin nevében és köszönetével nyomták a kezébe.) Pár héttel később, Sztálin halála, s az orvosok szabadulása után pedig megszégyenítően, hazugság vádjával vették tőle vissza. Vinogradov professzor ugyan szabadulásakor beismerte, hogy Zsdanovot annak idején valóban tévesen diagnosztizálták. Utasításra tették-e, vagy valóban tévedtek? Írásában erre nem tért ki, és Timasuk doktornő nevét sem említette.
Akár „tégla” volt a doktornő, akár nem, 1948-ban kétségkívül hippokratészi esküje értelmében és igen bátran cselekedett, amikor páciense érdekében szembement nagynevű főnökeivel. A sztálini rendszer abszurd produktuma, hogy épp ezért vonult be – mint Szécsi Éva tévedése is bizonyítja – aljas denunciánsként a történelemkönyvekbe, s ennek ódiumát valószínűleg már soha semmi sem mossa le nevéről. Nyilván ez a cikkecske sem.
Fischer István
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 35. szám
