ÉLET
Rossz válaszok
Ül két ember a tv2 reggeli műsorának stúdiójában, egyikük a Talmudról beszél. Amit mond, abból nem derül ki, hogy olvasta-e (pontosabban kiderül, hogy nem), mert a Talmudnak egy hírhedett félrefordításából idéz közismert és a szélsőjobb által előszeretettel emlegetett szövegrészt, a másikuk – történetesen a riporter – meg is mondja, hogy ő nem olvasta. Nem is kötelező a Talmud olvasása, de akkor hogyan állhat elő az a képtelen helyzet, hogy olyanról beszélnek, amit egyikük sem ismer. Kérdezhetnénk ezt, de nem kérdezzük, mert a napnál világosabb, hogy az egész magyar reggeli televíziózás képtelen helyzetek sorozata, többnyire felkészületlen, egyik stúdióból épphogy kieső, a másik stúdióba épphogy beeső szaktárssal, a vendégkör pedig ritka kivételektől eltekintve túlnyomórészt az elmebajos vándorprédikátortól a meglehetősen közepes színvonalú magyar politikusi merítésen keresztül a város közismert simliseiig tart. Gyakori eset, hogy ugyanabban az alanyban jelen van mindhárom típus.
Ez a kínálat. Töretlenül vallom, amit Vágvölgyi B. András mondott, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország két nagy sorscsapása Torgyán József és a kereskedelmi televíziózás. Voltaképp Csiszár Jenő sem hibás, hiszen mit tehet ő arról, hogy egy monomániás előhozta a Talmudot. Lehet, hogy következő beszélgetőpartnere sejtbiológus lesz, ahhoz pont úgy nem fog érteni, de ettől nem lóg ki a műsorvezetői sorból, egyik gyengébb, mint a másik. Remény nincs. Ahogy A tizedes meg a többiekben Albert, a komornyik mondja Molnár tizedesnek: „uram, önnél hiányzik az alapozás, és ehhez évtizedekre volna szükség”. Nálunk a műsorvezetés, különösen, ami reggelente megy, nem igazán szakmai kérdés, hanem a médiában ide-oda vetődő, többnyire féltehetségű emberek passziója. A szerkesztés dettó.
Most épp rasszista pofát nyomtak műsorba, akinek jelentősége alapjában véve nincs, komoly tévé ilyen embert véletlenül sem szólaltat meg – NB. már nem létezik magyar tévé, ahol ne haknizott volna, és ne mondta volna el ugyanazt az öt primitív mondatot. A magyar szélsőjobb gyakorlatilag tizenhét éve folyamatos szakítópróbát tart, ez történik ezen a reggelen is, de hogy ezt a műsorvezető érzékeli-e egyáltalán, azt nem tudni. A szélsőjobb folyamatosan teszteli, hogy meddig mehet el a rasszista megnyilvánulások sorában. Egyszemélyes, privát zsidózással kezdődött (elszigetelt jelenség), turulos megemlékezéssel, árpádsávozással, várbeli zsidózással folytatódott (ez a demokráciával jár), most épp a határozott állásfoglalást vonakodva megtevő (vagy meg sem tevő) parlamenti pártok hallgatólagos jóváhagyása mellett homályos rendeltetésű bandériumok szervezése folyik, a sapka és a karszalag jelzése persze nehogy kételyeket hagyjon, miféléket.
Nem is hagy kételyeket. A típusreakciók többfélék, erősen tartja magát a nézet, hogy a szólás- és véleményszabadságba még belefér, bár a várbeli bevonulás már komolyabb félelmeket kelt, és rossz időket idéz. Nem tudható, hogy a szakítópróba következő eleme mi lesz.
De nyugi, lesz következő elem.
A köztársasági elnök konkrét kérdésre egyik beosztottján keresztül maszatos üzenetet intéz a nemzethez, az egyház kifejti, hogy hivatalos megkeresés nem érkezett, a fölszentelése semmis. Ez, természetesen, nem igaz. A felszentelt pap mindenkor az úrhoz tartozó eklézsiát, szakrális és spirituális értelemben az egyházat képviseli. Nem szeretnék vallási kérdésekben okoskodni, mint Tomcat a Talmuddal, de hogy az egyházi aktusnak milyen kötőereje van, arról biztos eligazítást adhatna felelős és vezető egyházi köröknek ma is Szucsinka plébános, Mikszáth Különös házasságának rendkívül ellenszenves, de az egyházi jogba három kézzel kapaszkodó figurája, aki nemcsak teherbe ejtette Dőry gróf lányát, de egy füst alatt erőszakkal össze is adta őt a mit sem sejtő Buttler Jánossal. Amit most az egyházak elintéznének egy nyilatkozattal, arra Buttlernek ráment az élete: már aggastyán volt, mire úgy-ahogy rendeződtek az ügyei.
Mintha nem is lett volna 1933 meg 1944. A múlt században már föltett kérdésre többnyire megint rossz válaszok és rossz reagálások jönnek.
Kovács Zoltán
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 35. szám
