BORBÉLY SZILÁRD
A Göncz, az egy strici
Katonának lenni jó, mert férfias, kérlek alássan, mondogatta a nagyapám. De nem gondolta ezt mindenki így már gyerekkoromban sem. Mindjárt például én. A női katonák megjelenése pedig súlyosan aláásta a kijelentés hitelét. Pedig a katonaság valami eleve férfias dolognak számított régen. Például nagyapám számára mindenképp, aki a nagy gazdasági válság idején, a múlt század harmincas éveiben egyszer úgy döntött, hogy biztos megélhetést egyedül a katonai pálya jelent manapság, kérlek alássan. És beadta a téeszt, ami akkor még mást jelentett, mint később, a kollektív mezőgazdaság virágzása idején, hogy stílszerűen mondjam. A nagyapám csizmája ragyogott, cipője fénylett, ruhája mindig makulátlan, és bricsesznadrágjának vasalása kifogástalannak volt mondható. Jutason lett tüzérkiképző, és ebbeli minőségében a karpaszományos állományt egzecíroztatta. Öröme telt ebben az elfoglaltságban, munkájában élet és hivatás egymást teljes mértékben átitatta. És bár a háború javában tartott, és a front egyre közeledett, őt csupán az alaki szépség esztétikája, a tartalom nélküli forma, a jelentés nélküli parancsok nyűgözték le. Frontszolgálatra az utolsó pillanatban vezényelték, mely a Balaton-felvidéki csatában nem volt makulátlannak mondható, mert a szürkületi zónában a meglévő rövidlátás és a hiányzó harci tapasztalat birtokában sajnálatos módon összetévesztette a németeket az oroszokkal. Aknavető ütegének ugyanakkor pontos koordinátákat adott, ehhez értett csupán, a számokhoz, a papírokhoz, és alaposan megszórták a piszok ruszkikat. Hajnalban aztán kiderült, hogy szörnyű malőr történt, kérlek alássan, a ruszkik valójában a Wehrmacht egy összezavarodott alakulata volt. Éjszaka aztán lefegyverezték őket, az egész levitézlett üteget megindították Ausztria felé, a kivizsgálás és a katonai bíróság fenyegetésével. Bécsújhely mellett egy völgykatlanban hevenyészett tábort alakítottak ki számukra. Az események azonban felpörögtek, és egy reggelre a német őrszemélyzetnek nyoma veszett. Az éj leple alatt továbbálltak. Aztán a derék magyar katonák is kimerészkedtek az országútra. Megindultak hát kelet felé. Az úton egy orosz alakulattal találkoztak szembe. Itt már ellenállónak mondták magukat és antifasisztáknak, akik harcoltak a németek ellen, és ezzel szinte divatot teremtettünk, kérlek alássan, mert ennek a szónak hamarosan nagy karrierje lett, amint az köztudott.
Menlevelet kaptak és tiszti becsületszót a szovjet parancsnoktól. Egyedül ebben az utóbbiban bízott nagyapám, mert tudta, hogy az oroszoknál a dokument (lásd Breszt-Litovszk, Sztálin-Hitler-paktum etc.) nem sokat ér. Na de a tiszti becsületszó, hát az kérlek alássan: faktum. Így sétikáltak vissza akadálytalanul a véráztatta, elárvult magyar honba. A szovjetek mindenütt előzékenyen átengedték őket, fennakadás sehol nem volt, minden olajozottan működött. Győrben is, ahol a szabadságos papírok átvételére kaptak szóbeli ígéretet, előzékenyen tárultak ki előttük a kapuk. A vasútállomáson a szükséges papírmunkát flottul végezte a muszka személyzet, és azon kedvességtől vezettetve, hogy ilyen derék ellenálló elvtársak már ne gyalogoljanak tovább, a nagyon szűkös számú vasúti kocsik közül egyet azonnal rendelkezésükre bocsátottak, hogy úgy mondjam, rezerváltak, kérlek alássan. Azon célból természetesen, hogy Pestig, ahol a magyar parancsnokság elvégzi a még hátralévő és szükségesnek látszó adminisztrációt, amellyel teljessé válik a Hitler kaputt és a háborúnak vége dolog, addig is csecsebecse lábacskájukat ne koptassák és a hosszas utazás fáradalmaival ellenálló, hős tetemeik ne terheltessenek.
A szovjeteknek ugyanis a harmincas-negyvenes években nem volt különösebben jó sajtója idehaza, de a tiszti becsületszóra való megfellebbezhetetlen hivatkozás itt is megtette a hatását, mert a becsületszó, az adott szó, ha azt tiszt adja, hát az kérlek alássan: faktum. Hogy a marhavagonban kicsit sokan voltak, víz és kübli dolgában sem teljesült maradéktalanul minden kívánságuk, és hogy kívülről a szükségesnél alaposabban zárták a kocsit, nem volt barátságos gesztus, no de hát, mint említettem, a szovjeteknek nem volt ekkoriban különösebben jó a sajtójuk, sajátos szokásaikról is keveset lehetett tudni. Azt azonban minden magyar sejtette, hogy ez, mármint a rossz sajtó, propaganda okok miatt eltúlzott, és a drága jó Kormányzó úr, Isten éltesse sokáig, majd eligazítja ezt a dolgot is a drága magyar föld legfőbb érdekei szerint is messzemenőleg megnyugtató módon, kérlek alássan. Csak addig kell kicsit türelemmel lenni. De hát tiszti becsületszavukat adták, tehát semmi ok aggodalomra. Akkor kezdtek kicsit aggodalmaskodni, amikor a szerelvényt Pesten ide-oda tologatták, várakoztatták, leszállni azonban nem lehetett, hogy elmacskásodott lábaikat kicsinység megmozgassák. Majd amikor a vasutasok, akik köztudottan a hadsereg karikatúrái, kérlek alássan, szabad jelzést adtak a mozdonynak, továbbhaladt kelet felé, és meg sem állt, illetve csak rövid időszakokra, szén és víz vételezése céljából, a Kaukázus egzotikus vidékéig, kezdtek lassan gyanakodni a szovjeteknél mélyen inflálódott tiszti becsületszó tényleges értéke felől. Öt évbe került a nagyapámnak és társainak a tiszti becsületszóba vetett mindenek feletti hit. Közben beható ismeretekre tettek szert a szovjet erkölcs és a kommunista morál dinamikáját illetően, a csalánleves és a fakéreg tápértékét illetően, kérlek alássan. Ilyen és hasonló történeketeket hallottam a nagyapámtól gyerekkoromban, amelyek betekintést engedtek a katonaság és a szovjetek működésébe.
Hazatérése után, mint korlátozott cselekvőképességű kvázi háborús bűnös, nagyapám a számok világának szentelte magát, annál is inkább, mert Rákosi elvtárs és a szocializmust építő párt ezzel bízta meg. A zsidótlanított falvak szatócsboltjai hozzáértő, számolni tudó káderek hiányával küszködtek, és a frissiben felállítandó félkatonai szervezet, a Hangya szocialista utódja és az ÁFÉSZ-ek elődje hasznosította nagyapám tüzérségi ismereteit. A szocialista tervgazdaságnak a kapitalista árudömping kritikájaként is értelmezendő visszafogottan pazar kínálatának a polcokon való katonás rendbe szedése, az üres üvegek glédába állítása, a tíz-húsz filléresek feszes rolnikba csomagolása és hasonló súlyú harcászati feladatok töltötték ki ezután életét. Sírnivalóan alakiatlan népség vette körül mindenütt, olyanok, kérlek alássan, akik még csak elemi katonai kiképzésben sem részesültek soha. Állandó harcot vívott boltbeli munkája mellett a tyúkudvar lakóival, akik képtelenek voltak alakzatba rendeződni, vonalba felfejlődni. A libák vívtak csak ki némi tiszteletet e téren. A seprű a fegyelmezés eszközeként szolgált. Az élőanyagbeli veszteség folyamatos volt a hátsó udvarban, a természetes elhullási ráta minden héten teljesítve volt és ezzel az ebéd állati fehérje része. Mint említettem, egyedül csak a libákkal tudott megbékülni valamennyire. Vezényszavait meg sem hallották. Mi unokák is kétségbe ejtettük. Húzd ki magad! Fejet fel! Mell ki, has be, középső ujj a nadrágvarraton! Este stokizás, cipő fényesre bokszolva. Frizura rövidre vágva és folyamatosan rendben tartva. Gyerekkoromban nagyapám által komplett katonai kiképzésben részesültem, hatéves koromra pompásan stokiztam. Cipőmet szorgalmasan bokszoltam.
Ha emlékezetem nem csal, a Stúdió 82-ben egy hosszú hajú, Lennon-szemüveges író arról beszélt, hogy egy nagy műszaki rajzlapra ráírta az Iskola a határon című regény részleteit, hónapokig, akkurátusan. Szép napi szertartás, szépen elmosódott felület látszott a fekete-fehér képernyőn. Aztán utána jártam a neveknek, majd pedig kikölcsönöztem a szóban forgó könyveket. Akkoriban ez még nem volt gond, a falusi könyvtárban is volt legalább egy példány. Volt időm olvasni, mert a sikeres felvételi eredményeként a behívót vártam. Nem tudom, milyen lehetett volna az egy év a néphadseregben, ha előtte nem beszél Esterházy a televízió kedd esti rétegműsorában erről a regényről, ha nem olvasom el Ottlikot. De elolvastam, és tudatosan vagy öntudatlanul az elkövetkező évben ehhez mértem mindent. Mondhatom, alapos felkészítést adott. Az összezárt fiatal férfiak világa, az árulások, a gyávaság, a védekezés és a szolidaritás lehetőségeiről elsajátítottam a legfontosabbakat. A félelem erejét felhasználó finom terror, a gyengeségből és a gyávaságból táplálkozó önzés a motorja az ilyesfajta gépezeteknek. Ottlik regényének világa a kivételezett, katonaiskolás, az úri ideológiával táplált, de mégis a szolgaságra, a Horthy-korszak szellemét fenntartani hivatott réteg szolgává nevelésére irányult. Az a szervezet, amelybe bennünket, előfelvételiseket – ahogy az egyetemi tanulmányaik megkezdése előtt egy év sorkatonai szolgálat teljesítésére kötelezetteket ott nevezték – szántak, a népi demokratikus állam demokratikusnak mondott hadserege volt. Erről csak annyit, hogy pucoltam a tisztek surranóját, kikeféltem gyakorló ruhájukból a sarat, írtam helyettük a kiktervet, úgynevezett kiképzési tervet, amely olyan, mint a tanároknak a tanmenet. A kiképzőkből azonban hiányzott az a tartás, a testületi szellem önkéntesen vállat szigora, amely a nagyapámat még nyolcvan fölött is szálegyenesen tartotta. Halálos ágyán is fegyelmezetten viselkedett, a fájdalmakat szótlanul viselte, este mindvégig bestokizott, cipőjét elvágólagosan illesztette be a szék lábai közé. Isten előtt mindvégig készen állt a váratlan riadóra.
A nyolcvanas évek inflációjával járt együtt az életszínvonal emelkedése. A híreket mindig azzal kommentálta, hogy kérlek alássan, addig emeljék, mármint az életszínvonalat, amíg sérvet nem kapnak. Aztán kezdetben még reménykedett az új demokráciában. Úgy vettem észre, neki is voltak illúziói, bár már elég kevés. Rólam nem sokat gondolt. Az írás és hasonló civil ügyek nem voltak a szemében figyelemre méltó ügyek, hiányzott belőlük minden katonás szellem. Aztán a katonaság után végleg le is szoktam a stokizásról, valahogy kiéltem ott ezt a szenvedélyem, és a téeszt sem adtam be. Egyenruhámban egyszer sem látogattam meg, amiből messzemenő következtetéseket vont le. Ekkoriban már csak a tyúkudvaron fejtett ki kiképzői aktivitást. 1990 körül újra megélénkült, és figyelni kezdte a történéseket. Ekkoriban együtt néztünk a televízióban valami fontos eseményt. Talán Göncz Árpádnak, a harmadik köztársaság új államfőjének a beiktatása lehetett. Arra emlékszem, hogy nagy reprezentáció volt, katonazenekar, díszőrség, díszszázad. Újra a régi magyar honvédegyenruha lett rendszeresítve mundérként, ami már önmagában könnyeket csalt nagyapám szemébe. Feszülten, szinte áhítattal figyelte a közvetítést. A felsorakozott díszsorfal előtt a vörös futószőnyeg, szuronyos katonák, feszes, alakias, csupa-csupa katonás dolog. Ekkor jött Göncz Árpád, hogy fogadja a tisztelgést. Lassan elhaladt a díszsorfal előtt. És ezt a nagyapám egyre csalódottabban figyelte. Aztán csak annyit mondott, végignézve a katonai tiszteletadás mellett végbe ment magas állami eseményt, hogy ez egy strici. Mármint a Göncz. Vagyis az államfő, a legfőbb közjogi méltóság, kérlek alássan.
Ismertem a nagyapám szóhasználatát. A két háború között más volt a szleng. A csodálatos mandarinban nem értettem először, mit keresnek Budapesten apacsok egy apacstanyán. Aztán a kupléban hallottam az apacslegényről. A strici sem azt jelentette nagyapám számára, amire manapság gondolnánk, és amire te is elsőre gondolhatsz, kedves olvasó. A harmincas évek katonai szlengje szerint, amint ezt már korábbról is tudtam, a strici szó az alakiatlan elem, a menthetetlenül civil egyén jelölője volt. Azé, akiből derék és munkájuk iránt elkötelezett kiképző tisztek és altisztek serege sem tudna katonát faragni. Maguk piszkos stricik! – ordítozta a felsorakoztatott karpaszományosoknak a jutasi laktanya udvarán a nagyapám. Csípős novemberi hajnalokon ugyanis kedvenc időtöltése volt hosszan megvárakoztatni a fiatal urakat, ugyanis közben azzal volt elfoglalva, hogy felforgatta a körletüket, az anyuci kedvenceinek meleg matracait összedobálta, a dilettáns stokikat akkurátusan és ráérősen rugdosta fel. Nem állhatta ugyanis a striciket. Személyes kihívásnak tekintette, hogy átnevelje őket, és katonát faragjon belőlük. Számára ugyanis a strici a reménytelen, a javíthatatlan civil volt.
Ahogy ott ültünk a tévé előtt, megpróbáltam védelmembe venni az író és műfordító, börtönviselt értelmiségiből lett politikust. De a megismételt keserű kifakadás hangsúlyából azt is megértettem, hogy márpedig ez a Göncz, akármit is mondasz, kérlek alássan, egy strici. És te is az vagy, édes fiam, kérlek alássan. Antikatonák vagytok mind, nincs tiszti becsületszavatok, nem lehet bennetek megbízni. Nem ismeritek az adott szó szentségét, mi lesz akkor így ebből az országból? És ettől kezdve már nem fűzött többé reményeket a rendszerváltás nevezetű alakiatlan eseménysorhoz. Mert az ő hőse, szívének titkos ideálja Horthy volt és maradt, a derék katona.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 35. szám
