Sok újat nem hallhatott az a külföldi sajtótudósító, aki megjelent az öt párti nemzetközi sajtóértekezleten. Egy héten át annyi minden elhangzott a Magyar Gárda zászlóbontásáról, hogy a pártok szónokai kivétel nélkül önmagukat ismételték. Azért hiábavaló mégsem volt ez a találkozó, mert a magyar belső ügyekben netán kevésbé járatosoknak néhány érdekes megfigyelésre csak alkalmat adott.
Nyomban például arra, hogy milyen a politikai közerkölcs egy olyan országban, amely büszkén tartja magát a hajdani szocialista tábor egyik demokratikus mintaállamának. Az ellenzék elsőszámú figurája bújócskát játszik, előbb a sajtóval, majd egy nappal később a miniszterelnökkel. Tüntetően nem mutatkozik ott, ahol a kormányfő jelen van, mert állítása szerint Gyurcsány „megrögzött hazudozó”, viszont a maga helyett elküldött famulusa úgy torzítja a valóságot, hogy az szinte kiabál. Az újnáci veszély ostorozása helyett Navracsics Tibor most azzal vádolta a miniszterelnököt, hogy lefasisztázza a jobboldalt. A politikai tisztesség ilyenkor azt kívánná, hogy legalább kivonatos idézetek támasszák alá az ilyen állítást, de hát ez reménytelen. Soha senki a baloldalról nem tett erre még csak utalást sem, a hamisítás kiáltó esete.
Az ellenben igaz, arra kérte a pártot, hogy – jobb kifejezés híján – határolódjék el az újnácizmustól, amire az nem hajlandó. A külföldi kommentárok is egyöntetűen idézték, hogy azért nem, mert a Fidesz igenis cinkosa a Jobbiknak és a Magyar Gárda alapítóinak, voksaikra számít. Ezt az a propagandafogás, hogy a koalíció állítólag hisztériát kelt a neonáci veszély körül, nem cáfolja meg. Éppen ellenkezőleg.
Sokszor hivatkozunk külföldi konzervatív példával arra, hogy becsületes jobboldali politikus nem kér még hallgatólagos támogatást sem szalonképtelen segédcsapatoktól. Fölösleges azonban a kikacsintás határokon túlra, amikor a pénteki esemény kezdeményezője éppen az a magyar politikus asszony volt, aki következetesen úgy konzervatív, hogy nélkülözhetetlennek tartja nem csak az elhatárolódást ezektől a dicstelen figuráktól, hanem a parlamenti pártok közös föllépését is. Ismét csalódnia kellett. Abból a szempontból azonban fontos volt ez a nemzetközi sajtóértekezlet, hogy a külvilágnak megmutatta mi a tét. És megerősítette azt is, – talán ez volt benne a legfontosabb -, hogy egyáltalán nem „hisztériakeltés” sem a veszélyre figyelmeztetni, sem utalni rá, kik állnak sunyin a fekete uniformist viselők mögött.
Várkonyi Tibor
