Belföld 2007-09-01 11:03
A „kékcédulás” választás
Egyesek szerint az 1947. augusztus 31-i választás következtében fordult a magyar történelem demokráciából kommunista diktatúrába. Ezzel több szempontból is nem értünk egyet, mert hiszen a választást megelőző szovjet beavatkozások és kommunista mesterkedések (Kovács Béla elhurcolása, Nagy Ferenc és Varga Béla emigrációba kényszerítése) nélkül nem is lett volna választás. A kommunisták ugyanis már régóta javasolták eredménytelenül az idő előtti új választás megtartását, mert a nemzetgyűlés polgári többsége lehetetlenné tette, hogy a demokratikus látszat megőrzése mellett közelebb kerüljenek távlati céljukhoz, a proletárdiktatúra megvalósításához.
A Kisgazdapárt szétverése, a karizmatikus vezetők és a mögöttük álló szakemberek eltávolítása (a koncepciós összeesküvési per), a társadalom megfélemlítése után lehetett csak szó új választásokról. Tildy Zoltán köztársasági elnök június 26-án kommunista nyomásra feloszlatta a nemzetgyűlést, és augusztus 31-ére kiírta a választásokat.
Július 23-án az 1945-ös, Európa-szerte elismerten demokratikus választási törvény helyett ugyancsak kommunista nyomásra újat alkotott a nemzetgyűlés. E törvény értelmében több mint egy millió polgár veszítette el jogát, hogy részt vegyen képviselőinek megválasztásában. Többek között mintegy 260 000 szociáldemokratát fosztottak meg politikai jogaiktól. De a kizártak között volt mint értelmi fogyatékos a sárospataki angol kollégium igazgatója, vagy az a 72 éves nagymama, akit erkölcsrendészeti okból korlátoztak politikai jogainak gyakorlásában. Az 1944-es náciellenes mozgalom számtalan tagja került a nemleges listára azzal az indokolással, hogy fasiszta szervezet vezetője volt. S az emberek túlnyomó többsége nem mert tiltakozni a hamis vádak ellen. De sokan nem is tudtak, hi szen a belügyminisztériumi adatok szerint még az utolsó napokban is több mint 260 000-rel növelték a kizártak számát.
A Kisgazdapárt szétzilálásával a kommunisták elérték, hogy a jobboldal több pártra szakadt, erejük szétzilálódott. Céljuk érdekében minden eszközt felhasználtak. A már 1946-ban megalakult Sulyok Dezső vezette Szabadságpártot önfeloszlatásra, Balogh István volt kisgazda képviselőt pedig új párt alakítására kényszerítették. A Barankovits István vezette, keresztény szellemű Demokrata Néppártot és Pfeiffer Zoltán Magyar Függetlenségi Pártját az erőszak minden eszközével, beleértve a tettlegességet is, akadályozták a kampányukban. Nem egy gyűlést szétvertek, és sok résztvevőt bevittek az Andrássy út 60-ba, és arra kényszerítettek, hogy besúgó legyen.
A választások végül is augusztus 31-én lezajlottak. A kommunisták itt egy újabb csalással módosították a végeredményt. Ez volt az úgy nevezett „kék cédula” alkalmazása. A színe alapján elnevezett cédulával legálisan azok szavazhattak lakóhelyüktől távol, akik ezt előzetesen bejelentették. A kommunista aktivisták azonban teherautóval járták a választókörzeteket (főleg Budapest környékén), s volt olyan kékcédulás, aki öt-hat helyen is leszavazott. A szabálytalanságokat hamar észre vették a választási bizottságok nem kommunista tagjai, s egyes helyeken a rendőrség letartóztatta a csalókat. Rajk László azonban bizalmas utasításban tiltotta meg a rendőri közbelépést.
S aki fenntartotta tiltakozását, az úgy járt, mint Karig Sára, a Budapest III. kerületi szociáldemokrata vezetőségi tag: szeptember 1-én az ÁVO elrabolta. 1954-ig raboskodott a Szovjetunió-beli Vorkuta környékén. Karig Sára sorsa figyelmeztetés volt. A szociáldemokrata Ries István igazságügy miniszter a választás napján lemondott, sőt Dobi Istvánék, a behódolt kisgazda vezetők is tiltakoztak a szemérmetlenül nagy csalások ellen. Szviridov tábornok, a SZEB elnöke azonban magához rendelte a tiltakozókat, s rávette őket a dolgok „átgondolására”. (Talán hallottak Karig Sára sorsáról is.) Végül a szovjet nyomás hatására „törvényesnek” minősítették a választásokat.
A következőkben ismertetett számok talán nehezen követhetők, de érdemes áttekinteni őket. A hivatalos adatok szerint (Szabad Nép, 1947. szeptember 6.) kevés híján 5 000 000 állampolgár szavazott. Ebből 1 113 050 (22,27%) a Kommunista Pártra, 744 641 (14,9%) a Szociáldemokrata Pártra, 415 465 (8,31%) a Nemzeti Parasztpártra, tehát a Baloldali Blokkra összesen mintegy 2 273 156 (45,48%) szavazat jutott.
A maradék Kisgazdapártra 769 763 (15,4%), a Demokrata Néppártra 820 453 (16,41%), a Magyar Függetlenségi Pártra 670 547 (13,42%), a Független Magyar Demokrata Pártra, Balogh páter pártjára 260 420 (5,21%) voks jutott, a Magyar Radikális Pártra, a Keresztény Női Táborra és a Polgári Demokrata Pártra együtt 203 999 (4,08%) polgár szavazott. Tehát a polgári oldal még a hivatalos eredmények szerint is több szavazatot kapott, mint a baloldal, 2 725 182-öt (54,52%).
Ha most levonjuk a kékcédulás többes szavazatok számát is, még rosszabb lesz a baloldal aránya. Persze azért volt ez csalás, hogy ne lehessen megtudni az igazat. 60 és 170 ezer között mozognak az ismert adatok. Gábor Róbert peyerista szociáldemokrata 170 ezerre taksálja számukat, Böhm Vilmos emigráns szociáldemokrata politikus kommunista forrás alapján 120 ezerről tud, Vas Zoltán az 1947-es választásokról írt cikkében 100 ezret fogad el. Böhm Vilmos szerint Szviridov egy megbeszélésen elszólta magát, és 60 ezret említett, Rákosi pedig szeptember 2-án hivatalosan ismert el 65-öt.
A baloldalt erősítő másik tényező a szavazati jog megvonásából eredő előny. E tekintetben is van bizonytalanság: 500 ezer és másfélmillió között mozognak a számok. Mi fogadjuk el Rosta László, az Országos Nemzeti Bizottság (a választásokat lebonyolító szervezet) disszidált kommunista titkárának közlését, mely szerint a választásokból kihagyottak száma 1,1 millió volt. Mindezt figyelembe véve a baloldalra leadott szavazatok számát nyugodtan csökkenthetjük 100 ezerrel, a jobboldali potenciális szavazói létszámot pedig megnövelhetjük 1,1 millióval. Így aztán a választási eredmény a következő: baloldal 2 173 156, a jobboldal pedig 3 825 182! Vagyis több mint 60% .
Persze itt is volt egy kommunista trükk! Bár a Kisgazdapárt szétverése után valósulhatott meg a kommunisták álma, az új választás, a megnyomorított Kisgazdapártot azért bekényszerítették a koalícióba. Így a koalícióra leadott szavazatok száma 3 042 919-re nőtt, a jobboldalé pedig 1 955 419-re csökkent. De ha figyelembe vesszük a százezernyi kékcédulás szavazatot és a jobboldaltól ellopott 1,1 milliónyi voksot, akkor még így is jó százezres jobboldali többletet állapíthatunk meg.
Ami persze nem sok, de ha arra gondolunk, hogy a szociáldemokrata és a parasztpárti szavazók jó része igen messze volt attól a politikától, amit a Magyar Kommunista Párt képviselt, s a félelem légköre is nagyban hozzájárult a választási eredményekhez, nem beszélhetünk kommunista győzelemről.
Az 1947-es választások is bizonyítják, hogy a kommunista politikai gyakorlathoz mindig hozzátartoztak a trükkök, a csalások, a megtévesztő manőverek és az erőszak különböző formái. Éppen azért sajnálatos, hogy a magyar történelmi tudatban az 1947-es választásokkal kapcsolatban csupán a kékcédulás csalás és a polgári oldal jövőt meghatározó vereségének emléke él. Pedig büszkék lehetnénk arra, hogy a szavazó polgárok több mint fele még ilyen körülmények között is meggyőződése szerint szavazott. (A megalkuvók mentségére szolgáljon, hogy félelmüket a későbbi történések igazolták.)
Érdemes megjegyezni James McCargar amerikai diplomata véleményét a kékcédulás választásról: „Vereséget szenvedtünk, de tisztes vereség volt, melynek keserűségét enyhítette több millió magyar állampolgár bátorsága és becsületessége.” Tanuljuk meg ettől a velünk azonosuló távoli diplomatától, hogy múltunknak ne csak a negatívumaira emlékezzünk, de legyünk büszkék népünk bátorságára és becsületességére is!
Török Bálint
