Földényi F. László: „Az irodalom gyanúba keveredett”
Népszabadság * Perecz László * 2007. szeptember 1.
Vannak esszéisták, akiknek a keresztelőmedencéje különösen öblös: félő hát, hogy a keresztelés aktusa során azonnal bele is fojtják a megkeresztelendő gyermeket. Földényi ilyen, rendkívül erős esszéista. Amihez csak hozzáér, azon óhatatlan rajta hagyja a keze nyomát.
Ahogy olvassuk, hinni fogunk neki: az általa elemzett jelenséget – műalkotást, kulturális teljesítményt – valahogyan mi, olvasók is az ő szemével kezdjük látni. A lehetőség ugyanakkor, a másik oldalról, veszélyt is hordoz: az eszszéíró keze és tekintete el is pusztítja magát a jelenséget. Az fenyeget, hogy az esszé olvastán csak és kizárólag magáról az eszszéistáról fogunk megtudni valamit.
Itt most, ennek a „Kertész Imre-szótárnak” az esetében nem történik meg a baleset: a megkeresztelt gyermek köszöni, túlélte a dolgot. Sőt, a kötet, úgy tűnik, az esszéírónak és az esszé hősének kivételes egymásra találásáról árulkodik. Földényi, a kultúrkritikus esszéista, hitelesen állítja elénk Kertészt, a kultúrkritikus írót. A transzcendenciavesztett modernség kínjaitól szenvednek mindketten: nem érzik jól magukat tehát a korban, amelyben élniük adatik. Az esszéista észreveszi: az írónak első szava ugyan Auschwitz, első gondolata viszont az európai kultúra pusztulása. Kertész, magyarázza meggyőzően Földényi, nem a társadalomkritika alakja: kultúrkritikai gondolkodó. Megszenvedett kultúrkritikája a transzcendencia felé nyitott, talán az ateista misztikával is kapcsolatot tartó személyiséggé avatja.
Kertész Imre-szótár? Miért nem életrajzi portré, nem műelemző monográfia vagy nem dolgozatokat összefogó tanulmánykötet? Az ezekkel szemben választott megoldás, egyrészt, az irodalomról való beszéd tudományos módjai elleni tiltakozásból született. Az esszéista a tudomány „objektivitásában” valamely önkényesen kiválasztott teóriának való megfelelési kényszert lát, a monográfia műfajával sugallt egységet és egyetemességet hiú illúziónak ítéli. Maga a szótár, másrészt, különösen alkalmas eszköznek bizonyul a Kertész-életmű megközelítéséhez. Az író maga beszél a különféle megnyilatkozásai mögött fölsejlő „titokzatos koherenciáról”: az írót értelmező esszéista ennek a megközelíthetetlen, valamiféle tudás tárgyává mégiscsak tehető koherenciának ered nyomába – az életmű legelemibb egységeiig, a szavakig visszahátrálva.
A szótár szócikkei: kétoldalas, háromoldalas miniesszék. Összesen, ha jól számoljuk, száztizenegy van belőlük: az „abszurdtól” a „zsidóig”. Közvetlenül nincsenek összehangolva egymással: a bennük foglalt idézetek, például, rendre megismétlődnek – fontosnak ítélt Kertész-mondatokkal a könyvben így összesen akár háromszor-négyszer is van alkalmunk találkozni. Ugyanakkor persze mély – az esszéista értelmezői előfeltevéseiben és az író életművének említett „különös koherenciájában” megalapozott – szemléleti rokonság fűzi össze őket. Vannak közöttük, amelyek nagyonis kézenfekvően adják magukat: a „koncentrációs tábor”, a „sors” vagy a „túlélő” fogalma nélkül a vállalkozás aligha volna elképzelhető. Mások viszont, bár talán itt volna helyük, hiányoznak: nem szerepel, például – a bevezető bekezdések maguk is fölemlegetik a hiányt – az „emlékezet”, a „halál” vagy a „kudarc”. A legérdekesebbek, kétségtelenül, a meglepetéseket tartogató címszavak: ezek olykor megvilágító erejűek, olykor rejtélyesek. A „kissé” szavából Földényi a Sorstalanság egész poétikáját érintő gondolatokat tud kiolvasni, a „k” betűs műcímekről, szereplőkről és szavakról elmélkedve viszont misztikus összefüggések lehetőségét veti föl.
Földényi sokat tud, de lemond a mindentudásról: van ereje ellenállni a csábításnak, hogy mindent meg akarjon fejteni. A Sorstalanság zárógondolatát – a „koncentrációs táborok boldogságáról” – például, mint bevallja, nem érti igazán. Ez a vallomás okos könyvét egyszerre rokonszenvessé is teszi.
Magvető, 337 oldal, 2990 forint
