Amikor elkezdődött a választási kampány, Ségolene mind gyakrabban hivatkozott Mitterrand-ra. Arra, hogy a volt elnök közvetlen környezetében nőtt föl, tőle tanulta a politikát. Ez Hollande-ot bosszantotta, mert tudta, egyetlen szó sem igaz belőle Fotó: Reuters Négy asszony, két férfi. Nem családi, nem is szerelmi hatszögről van szó, ennél sokkal prózaibbról. Politikáról. A négy asszony közül három a maga módján írásművész. Raphaëlle Bacqué és Ariane Chemin hírlapírók, a Le Monde munkatársai. Az elnökválasztási hadjáratban az volt a dolguk, hogy kövessék a szocialista Madame Royal kampányát. A La femme fatale, A végzet asszonya című könyvükben (Albin Michel kiadó) amilyen mértékben két nő egy harmadikkal csak kíméletlen lehet, igyekeztek a legtöbb rosszat összegyűjteni riportjuk alanyáról. Nem maradhat ki természetesen Royalnak frissen elhagyott élettársa, François Hollande sem, a pár viszonya, amelynek vészes megromlásában alapvető szerepe volt a politikának, de a szerelmi viszontagságnak is.
A negyedik hölgy igazi író, Franciaországban és a nyugati világban mondhatni sztár. Színpadi remekeit harmincöt nyelven játsszák, Művészet című drámája Londonban öt éven át ment, New Yorkban is sokáig, könyveit sorozatban fordítják. Yasmina Rezának hívják, s a név sajátosságának az a magyarázata, hogy szülei francia bevándoroltak. Ő maga félvér, akárcsak Sarkozy, csak fordítottan. Édesanyja magyar zsidónő, apja perzsa-orosz keverék, és ennek is szerepe lehetett abban, hogy tavaly, még belügyminiszter korában fölkereste Sarkozyt, szeretné egy éven át nyomon követni választási kampányát, könyvet írni róla, hozzájárul-e. Az alku létrejött, s ennek termése a Párizsban egy hete megjelent L”Aube, le soir ou la nuit (Hajnal, este vagy éjszaka). Hogy miért ezt választotta, az csak a teljes kötet elolvasása után derülhet ki, amelynek megérkezésére azonban még néhány hetet várni kell.
Ami az első recenziókból kiderül, az köti össze a két írást, hogy akárcsak Bacqué és Chemin, Reza sincs a legjobb véleménnyel az elnökválasztáson elvérzett szocialista politikus asszonyról. Amíg Sarkozyt szuperprofinak ábrázolja, Royalról mint amatőr politikusról ír: ahogyan Sarkozy föllép a szónoki emelvényre, ahogyan beszél, minden alaposan kidolgozott koreográfiáról tanúskodik, míg Royal hiába szép, vonzó megjelenésű, közepes szereplő, nem tud bánni sem a hangjával, sem a gesztusaival.
A Royal-Hollande pár szakítása A végzet asszonyának riportja szerint egy éttermi vacsorával kezdődött. Hollande hívta meg barátait az előkelő párizsi Lipp sörözőbe, és miközben diskuráltak, megszólalt a szocialista első titkár mobiltelefonja. Belesusogta, hogy rögtön jövök, majd odavetette az asztalra bankkártyáját, fizessetek, és sebesen távozott. Royal később kereste, semmi válasz, és így tartott ez napokon át, míg az élettárs végre előkerült. Rebesgették, hogy ifjú, csinos, barna újságírónő volt az ügyben, az is kiderült, hol dolgozik. Royal megbízta négy gyermeke legidősebbjét, a húszéves Thomast, hívja föl a nő főszerkesztőjét és követelje, távolítsák el a szocialista párttól. De mert a kérés hasztalan volt, Royal most már fivérét, a titkosszolgálat volt tisztjét mozgósította, nyomatékosabban ismételje meg az igényt, amit ezúttal már meghallgattak.
Elkezdődött a választási kampány, és Ségolene most már a szocialisták hivatalos jelöltjeként mind gyakrabban hivatkozott Mitterrand-ra. Arra, hogy a volt elnök közvetlen környezetében nőtt föl, tőle tanulta a politikát. Ez Hollande-ot bosszantotta, mert tudta, egyetlen szó sem igaz belőle. Ők ugyanis ketten együtt, friss diplomájuk birtokában kerültek az Élyseé-palotába, ám kezdetben „csak” amolyan kis tanácsadókként. Royal soha nem volt Mitterrand közvetlen munkatársa, egyetlen baráti összejövetelén sem vett részt, miként a fontos stratégiai megbeszéléseken sem. Viszont nagy buzgalommal sorozatban gyártotta a tanácsokat, mindennap legalább egyet, hogy végre észrevegyék. Az egyik közülük haragra gerjesztette az államfőt. Azt indítványozta ugyanis, hogy a Bastille téren ne építsék föl az ultramodern Operaházat, amely azóta Párizs nemzetközi nevezetessége, helyette valamelyik külvárosban tervezzenek mást. Mielőtt a cédula papírkosárba került volna, Mitterrand szólt Attalinak, személyi titkárának, aki az Hollande-Royal párost toborozta, mondják meg a buzgó hölgynek, ami már állami döntés, azt nem szokás megváltoztatni.
Amikor aztán a választási hadjáratban a szarvashibák ellenére is kiderült, hogy Royal a baloldali szavazók hűsége miatt egyáltalán nem esélytelen Sarkozyvel szemben, pártjának több vezetője, köztük élettársa is, azt javasolta neki, ígérje meg, ha győzne, Dominique Strauss-Kahnt, a nagy tekintélyű pénzügyi szakembert nevezi ki miniszterelnökévé. Royal duzzogni kezdett: „Miért venném magam mellé másodiknak, hiszen ő magát nálam intelligensebbnek tartja, és egyéb sem jár a fejében, mint hogy első legyen?” Mellesleg Sarkozy, immár államfőként, a csak DSK-ként emlegetett politikust annak ellenére, hogy szocialista párti, kormánya nevében a Világbank elnökének javasolta.
Rossz nyelvek szerint Royal makacs elutasításában nagy szerepe volt a női hiúságnak is. DSK felesége ugyanis Anne Sinclair, aki esztendőkön keresztül a TF1 tévécsatorna híradójának kivételes tehetségű, igen népszerű műsorvezetője volt. Feltűnő szépsége és nagy műveltsége miatt a francia férfiak egyik titkos álma. Férje minisztersége idején visszavonult, és csatornájától hosszú szolgálata miatt csaknem kétmillió euró végkielégítést kapott. Ezen kívül is, édesapja a háború előtt dúsgazdag műkereskedő volt, horribilis vagyont hagyott rá, így a pár krőzusnak számít. Amikor Royal választási gyűlésére másodosztályú vonaton érkezett, Anne Sinclair a Jaguárjából szállt ki. A szocialista elnökjelölt nem tudta ezt elviselni, ezért is ellenségesen nyilatkozott DSK-ról, a férjről, immár sok szocialista hívőt is kiábrándítva.
A kétbalkezességek betetőzésének tekinthető, ahogyan a szocialista elnökjelölt eltaszította magától országosan nagyra becsült gazdasági tanácsadóját, Eric Bessont. Ez a fiatalember a baloldal új generációjának egyik legreményteljesebb képviselője, és készségesen állt pártjának rendelkezésére, méghozzá a győzelem reményében. Személyi okokból is. A Politikai Tudományok Egyetemén François Hollande volt egyik professzora, akiért rajongott, előadásai lenyűgözték, és ennek a hatására is csatlakozott a szocialista mozgalomhoz. Az elnökválasztási hadjáratban buzgón dolgozott Royal oldalán, s csalódásának egyik oka lehetett az is, ahogyan észlelte Royal eltávolodását élettársától.
Önmagában azonban ez kevés lett volna a botrányos szakításhoz, ha Besson nem észleli, hogy munkáját alábecsülik, a finisben kidolgozott gazdasági téziseit figyelemre sem méltatják. Terveire unszolásra sem kapott választ, levegőnek nézték. S mivel bizonyára Bessonban is van jó adag hiúság, úgy érezte, bevégeztetett. A döntő pillanatban maró hangú könyvecskét tett közzé, amelyben nem csupán azt jelentette be, hogy Royallal szakított, de egyúttal azt is, hogy a finisben Sarkozy szolgálatát látja el. Ütőkártya lett ez a konzervatív elnökjelölt kezében, és az a politikus vesse rá az első követ, aki nem játszotta volna ki. Besson lelépése koporsószög lett Royal választási esélyeiben.
A Szocialista Párt természetesen árulónak kiáltotta ki a lelépőt (mást nem tehetett), a tényeken azonban ez már nem változtatott. A végzet asszonya sikerkönyv lett, és válaszul Royal kettősen reagált. Pert indított a Le Monde két újságírónője ellen a magánéletébe történt beavatkozásért, de egyúttal hangot is váltott. Korábban hevesen jelentette be igényét Hollande-dal szemben a párt irányítására is, legújabban viszont úgy nyilatkozik, ez nem olyan sürgős, eljön majd az ideje. Utalt arra is, hogy élettársával való szakítására is netán fátylat lehet borítani, ami történt, és ahogyan, még alkalmas is lehet egy „új családi egyensúly” kialakítására. Végül közvetve üzent Eric Bessonnak, szánja-bánja a történteket, az új Szocialista Pártért még vele is elképzelhető az engesztelés, ha ő is úgy akarja.
Besson valószínűleg nem fogja úgy akarni. Ma Sarkozy kormányzatának, ha nem is miniszterként, de oszlopos tagja, jövőjét itt látja biztosítottnak.
Ami pedig a többit illeti, A végzet asszonya egyes részletei talán eltúlzottak. De a francia szocialista választók jó része is ma már úgy látja, Royal eléggé látványos választási vereségében döntő szerepük volt a súlyos szubjektív, emberi balfogásoknak.
Várkonyi Tibor
