Mi készteti a jobboldali újságírókat arra, hogy a nyilas és a náci hagyomány bizonyos elemeit rehabilitálni próbálják, és írásaikkal magukra vonják az antiszemitizmus sok esetben indokolt vádját?
Navracsics Tibor, a FIDESZ frakcióvezetője „gyalázatnak” nevezte a Lánchíd rádió internetes honlapján látható (azóta eltávolított, de máshol még látható) fotomontázst, amely Szetey Gábor államtitkárt rózsaszín háromszöggel a mellén, az auschwitzi tábor kapuja előtt ábrázolja. Ebben igaza volt, abban viszont nem, amikor a portál főszerkesztőjét, Pásztor Zoltánt, és a kép közléséért felelős Veress Gabriella tevékenységét a volt MSZP-s képviselőéhez, Zuschlag Jánoséhoz hasonlította, aki az Andrássy út 60. előtt a Dunába lőtt zsidók rovására élcelődött. Utóbbi urat a világért sem mentegetem, már csak azért sem, mert viselt dolgairól, a különböző, általa gründolt, de csak papíron létező alapítványok állami önkormányzati támogatásáról épp az utóbbi hetekben kerültek nyilvánosságra leleplező információk. Zuschlag azonban nem a nyilvánosságnak szánta a szavait: kedélyesen „mókázott” a Terror Háza Múzeum előtt a társaival (akik közül egyik ma is az Oktatási Minisztérium államtitkára), amit a jobboldali Hír televízió kamerája titokban felvett. Ha módja lett volna előzetesen megnézni a felvételt, valószínűleg nem járult volna hozzá a közzétételhez.
A Lánchíd rádió portálján gyalázkodók azonban nem politikusok (bár Veress Gabriella a 20. kerületi FIDESZ listán bejutott önkormányzati képviselő volt) voltak, hanem újságírók, a média hivatásos munkatársai. Maga a rádió a Simicska-féle FIDESZ-es „médiabirodalom” tagja, a Magyar Nemzet című napilappal és a Hír Televízióval együtt. És bizony ezek az orgánumok a Demokrata című hetilappal és az Echo tévével együtt személyi és más jellegű kapcsolatokat ápolnak a különböző szélsőjobboldali formációval, így a Jobbik-MIÉP parlamenten kívüli pártalakulattal, és az amúgy meglehetősen komolytalan Magyar Gárdával is. (Az augusztus 25-i „gárdaavató” rendezvényen az Echo tévé bemondója szerepelt).
Mi készteti a jobboldali újságírókat arra, hogy a nyilas és a náci hagyomány bizonyos elemeit rehabilitálni próbálják, és írásaikkal magukra vonják az antiszemitizmus sok esetben indokolt vádját? Miért nem képesek ellenállni a kísértésnek, hogy újra és újra előhozakodjanak, ha csak kódolt formában is, a „judeo-bolsevik-plutokrata” teóriával, s ezzel magyarázzák a világ, s benne Magyarország összes problémáját? Miért sértegetik folyamatosan az „Auschwitzzal szentesített tabukat”, annak ellenére, hogy tudják: erre a nemzetközi közvélemény „ugrik”, és a hazai baloldali politikusok, az őket támogató médiával együtt kíméletlenül ellenük fordítják otromba, bűnként felfogható szakmai hibáikat?
A FIDESZ vezetése pontosan tisztában van azzal, hogy a közvélemény-kutatások szerint meglehetősen népszerűtlen baloldali pártkoalíció érdeke, hogy a huszadik századi traumákat, mindenekelőtt a holokausztot „tematizálja”. Eltántorodó szavazóbázisában ezzel próbálja ébren tartani a felismerést, hogy „ha elveszítjük a választásokat, utánunk a fasiszta terror következik”. Szetey Gábor „coming out”-ja a „Meleg Büszkeség Napján”, a kormány több tagjának jelenlétében valójában tudatos médiaesemény volt. Kiagyalói szélsőséges reakciót akartak kiváltani a szélsőjobb szimpatizánsaiból, hogy aztán azokat az egész jobboldali ellenzék „nyakába varrják”. (Nyugaton a meleg politikusok „coming out”-ját évtizedekkel megelőzték művészek, és médiaszemélyiségek nyilvános vallomásai szexuális orientációjukról, akiknek túlnyomó többsége Magyarországon még most is hallgat arról, hogy a saját nemét szereti.)
Navracsics Tibor, a FIDESZ más vezetői, felismerve a „médiacsapdát”, gondosan átgondolt nyilatkozatokban reagáltak az államtitkár „magánügynek” tekintett beállítottságára, annak ellenére, hogy a melegeket inzultáló szélsőjobboldali aktivisták ügyét a média egy része több-kevesebb sikerrel mosta össze az ellenzékkel. De hiába minden erőfeszítés a jobboldal politikai üzeneteinek ellenőrzésére, ha a média munkatársai nem követik a föntről érkező direktívákat, s visszatérően úrrá lesznek rajtuk a saját lidérceik. Hiába ismerik a huszadik század szörnyű traumákkal terhes történelmét, érzelmileg képtelenek átérezni a példátlan kollektív tragédiát, a holokausztot. Ezért képesek vele nyilvánosan (tehát nem bizalmas körben, entre nous) tréfálkozni, szembeállítani más, olykor az áldozatok számát tekintve pusztítóbb terrorkampányokkal, mint a sztálini „tisztogatások”. Tudják, hogy elaknásított terepen járnak, mégis mindenáron le akarják dönteni a tabukat, relativizálni próbálják azt a veszteséget, amely a hatmillió, jórészt kelet-európai zsidó meggyilkolásával érte az emberiséget. Nem vesznek tudomást arról, hogy Hitlernek és politikai mozgalmának a zsidók kiirtása volt a legfontosabb célja, s második világháborút nem irreális hadicéljai elérése miatt robbantotta ki, hanem hogy megteremtse a gondosan titkolt népirtás feltételeit.
A nácik a homoszexuálisok és a cigányok teljes megsemmisítését nem tűzték ki célul; mindkét kategóriából csak azok kerültek koncentrációs táborokba, akiket „közveszélyeseknek” minősítettek, márpedig ez a kategória a hatóságok erősen szubjektív megítélésétől függött. Sem a meggyilkolt cigányok, sem pedig az 1933 és 1945 között deportált melegek számáról nincsenek pontos adataink, de a történészek több százezerre teszik a számukat.
A FIDESZ-közeli „Lánchíd-rádió” munkatársai, amikor a Szetey Gáborról készült botrányos fotomontázst feltették a honlapjukra, azt érték el, hogy a Gyurcsány-kormány valamennyi tagja, élén a miniszterelnökkel, áldozatnak tekinthette magát. A politikusok patetikus pózban álltak ki a megtámadott államtitkár mellett. Ha az ellenzéknek nem sikerül a magyar közvélemény figyelmét a valóban súlyos, megoldásra váró társadalmi és gazdasági problémák megoldására koncentrálnia, és a jobboldali média továbbra is folyamatosan besétál a baloldal csapdájába, a kiváltott reakciókkal évtizedekre bebetonozhatja a jelenleg kormányzó politikai erőket a hatalomba.
