Népszabadság * Munkatársunktól * 2007. augusztus 31.
Luxus? Valóban?
„A nagymama, aki a száz négyzetméteres belbudai lakásban él egyedül, jobban élne, ha nem ülne a vagyonon. Aki nem tudja kifizetni adóban ingatlanjának a 0,25 százalékát, jobb, ha eladja: ez annyit jelent, hogy fenntartani is alig tudja. Kemény? De tény.” – írja Várkonyi Iván Luxus című vezércikkükben (augusztus 3.).
Mint az említett társadalmi csoport többé-kevésbé érintett tagja megkérdezem: tisztában van vele a tisztelt újságíró úr – és a vele egy követ fújók -, hogy pejoratív, átgondolatlan, nyegle mondataival mennyire sérti a XX. századot végigvergődő és családjaikat az új évezredbe átmentő nagyanyák és anyák emberi jogait? Azokét, akik háborúkat, forradalmakat, ellenforradalmakat, nyilasokat, Gestapót, ávósokat; börtönt, holokausztot, kitelepítést; vagyonelkobzást, társbérletet, munkanélküliséget; nyomorúságot, betegségeket, szeretteik halálát kibírva nevelték fel a mai társadalom kíméletlen, tiszteletlen, türelmetlen ifjabb tagjait. Azokat, akik nem bírják kivárni, hogy a felesleges nagymama a dolgok rendje szerinti hátralevő kevés idejét békésen eltölthesse a maga teremtette otthonában. Abban az otthonban, amibe a szörnyűségekkel dacolva úgy beleépült, mint Kőmíves Kelemenné, és amit utolsó leheletéig – akár nélkülözve is – meg kíván őrizni, mert a falak életének utólag is értelmet adó kereteit jelentik.
Nem lévén társadalmi megbízatásom, csak a magam adataival támasztom alá a fenti érveket. 1945: régi otthonunkat teljes berendezésével együtt lefoglalták a szovjet vezérkar részére. 1946: kiutaltak egy társbérletet a Svábhegyen – egy ostrom alatt szétlőtt, nyitott falú lakásrészt -, amelynek rendbehozatalát és karbantartását akkor is és most is a saját két kezünkkel végezzük. 1963: férjhezmenetelemkor sikerült férjem régi lakásába költöztetni – 17 év után! – a társbérlőnket. 1972-ben állami tulajdonból felajánlották a lakás megvételét, mind a vételárat, mind a ház tatarozását évtizedeken át törlesztettük. Miközben folyt a történelem, itt ápoltam életük végéig szüleimet és férjemet, itt neveltem fel gyermekeimet, itt végeztem alkotómunkát és itt tanítottam. Itt kívánok meghalni is. Még akkor is, ha a kedves, családias környék teljesen átalakult: a kopott kis társasházunkat körbevevő lejtőkön kacsalábon forgó ingatlanok épültek, ezzel felértékelve a területet. Azonban mi, az itt lakó „szépkorúak” ettől nem lettünk egy csapásra jobb módúak, akik könnyedén odavágnak a nyugdíjukból havi tízezer forint ingatlanadót, ahogy az illetékesek ezt tervezik.
Nem a „vagyonon ülünk”, csak nem kívánjuk, hogy újra el kelljen hagyni otthonunkat. Időnként eszembe jut Sánta Ferenc novellájának öreg székely apója, akit – amikor már nem tudott hasznot hajtani, csak a kenyeret fogyasztotta és a helyet foglalta – ésszerűségből, a kegyetlen kor kényszerű parancsának engedelmeskedve a gyilkos párájú büdös barlanghoz kísér a családja, hogy elinduljon utolsó útjára. Lassan itt tartanánk?
Tatay Éva
Budapest
Nem akarok/akartam senkit se sérteni érzéseiben, de nem hiszem, hogy az adórendszer alakításakor bármely politikai erőnek (kormánynak) érzelmi kérdésekkel kell foglalkoznia. Egy adó nem kötelez kiköltözésre, legfeljebb ösztönöz racionálisabb magatartásra. Ez nem jelenti, hogy érzelmi alapon valaki nem dönthet irracionálisan. (Éhezhet, ha nem tudja fizetni igen értékes ingatlana után az adót – bár erre már van jobb megoldás. Például, ha életjáradék-szerződést köt, vagy esetleg örököseivel megbeszéli: azért, hogy az érték a családban maradhasson, közösen vállalják a terhet.) A magyar átlagpolgár irracionálisan ragaszkodik az alig 15 éve szerzett ingatlanának tulajdonához, aminek – belátom – bőven vannak történelmi gyökerei. Megértem, hogy a szocialista lakásgazgazdálkodás hiányjelenségei után nehéz egy otthont pusztán vagyonelemként kezelni. De. Egy adórendszer nem szólhat a múltról, annak a jelen problémáival, és a jövő kérdéseivel kell foglalkoznia. A jelen problémája pedig az inmobil, a lakáshelyzetét nem a szükségleteihez alakító magyar társadalmi többség, az adórendszer féloldalúsága, és ha a politika nem talál megfelelő eszközöket a helyzet megváltoztatására, az a következő 15-20 év lehetőségeit rontja el.
Várkonyi Iván
