2007.08.30., 2007. évfolyam, 35. szám
szerző: Buják Attila forrás: 168ra
cimkék: Magyar Gárda, Orbán Viktor, Tom Lantos, vélemény, Zsidó Világkongresszus
Egy őszülő, kissé már nehézkes ifjút látunk, amint recsegő derékkal, lassan – háromheti spéttel – elhagyott eszményei felé fordul, hogy levélben is biztosítsa Magyarország, valamint a világ közvéleményét: hisz az emberi méltóság és a polgári jogegyenlőség eszméiben.
Többek között a honfitárs zsidóság szabadságában és egyenjogúságában is. Orbán Viktorról van szó, aki az elmúlt héten – Navracsics frakcióvezetővel közösen – „megnyugtató levélben” válaszolt az European Jewish Congress elnökének, Moshe Kantornak és Ronald S. Laudernak, a Zsidó Világkongresszus elnökének.
Utóbbiak az elhatalmasodó magyarországi gárdaalapítási hullám miatt aggódnak. Mint látjuk: fölöslegesen, hisz Orbán Viktor szívhez szóló levelében megnyugtatja őket: nem kell félni, ha kell, a zsidók védelmére kel,
Magyarországon mindenki egyenlő. Ami, lássuk be: 140 évvel báró Eötvös után nem egy nagy etvasz. De hát tudjuk – történt azóta egy s más… Többek között most, szombaton, amikor összeállt a Vona Gábor-féle „atlétikus fekete sereg”, egy lejárt szavatosságú exhadügyér által felszentelve „a külső és belső ellenség” elleni védelemre, esetleg a „kisantant”, és a „cigánybűnözés” elleni küzdelemre. Sportosak és ifjak, úgy néznek ki, mint egy lövészeti terepgyakorlatra kiképzett Elvis-fan-klub.
Üdvözöljük az emberi méltóság és a jogegyenlőség táborában, elnök úr. Üdvözöljük a demokrácia világában. Levele több mint megnyugtató, mert, bár nem vagyok sem zsidó, sem „külső ellenség”, sem „cigánybűnöző”, kicsit azért aggódtam. Főleg ön miatt, aki az idők során láthatóan megváltozott. Tíz évig „furcsán mozgott”, ahogy politikusi szlengben mondják. Őszintén meglepett például, amikor 2002 nyarán szabályosan kitagadott a hazából. („A haza nem lehet ellenzékben”, mondta.) Még fel is háborodtam. Hát ezt érdemlem én? Még akkor is, ha nem önre szavaztam. Ha így akart elégtételt venni, sikerült. Azon meg csak ámultam, amikor ön, aki művelt, a történelemben jártas ember, egy szép napon – már ellenzéki vezérként – így köszönt el a Vasárnapi újság vájtfülű hallgatóitól: „Hát én csak annyit mondok, kitartás, szóval tartsanak ki.” Üdvözöljük a jogegyenlőség felkentjei között, még akkor is, ha „97-ben úgy látta – és ezt aprólékosan, figyelmesen kimunkált pártdokumentumban tette közzé -, hogy a „ma honos” „vezető csoport” kissé „idegenszerű”. De milyen is az? Nem teljesen idegen, vagy nem egészen honos? Esetleg olyan, mint a bulgakovi „másodlagos frissességű hal”? De ha már így benne vagyunk, kimondom: 1990-hez képest másban is változott. Kemény lett és bigott, macsós és ájtatos.
Fenyegetőző, célozgató, csalódott. Enyhén militarista. Öntől tudom, pártelnök úr: „Az ember – egy belevaló vidéki gyerek – kicsit másképp néz azokra, akik nem húzták le a katonaidőt.” Miért? Rövidlátók kíméljenek? Furcsa volt az is, amiket „belső körben”, egy választási gyűlésen adott elő (fraternizáló urambátyám modorban) a cigányokra utalva. Hogy kell valamiféle szociálpolitika „ezeknek”, de azt mindenki mélyen elítélte (s itt egy közkeletű, nagyvárosi legendával hozakodott elő), amikor „beköltöztek a panelekbe”, és két hét múlva feltüzelték a parkettát. Vallja be uram, amikor ilyeneket beszél, nem a választók altruista hajlamaira játszik. De legalább őszinte. Ahogy nyilván őszinte akkor is, amikor cikkeiben – két elveszített választás után – arról értekezik, hogy a demokrácia nyugatias intézményei mennyire tartalmatlanok. Kiforgatják jogaiból a népet. Furcsa, de így gondolták Kádár Jánosék is. Van demokrácia, a maga hazug intézményeivel, de igazibb a „népi demokrácia”. Az pedig egyenesen megriaszt, hogy nagyhatású köztéri beszédeinek intonálása közben mennyire dekoncentrált. Hát föl sem tűnnek önnek az Erzsébet híd és a Kígyó utca magasságában százával lobogó nyilaszászlók, amelyeket nyilván az ön tiszteletére lenget a politikai B-közép? Nem látja őket, vagy csak félrenéz?
Már azt hittük, megváltozott: vagy 1990-ben nem volt liberális, vagy „98 óta alakoskodik. De most azt olvashatjuk öntől: mélyen ellenzi, hogy „bármely honfitársunkat származása, vallási vagy egyéb identitása alapján hátrányos megkülönböztetés érjen”.
Mellesleg nem is értjük, miért Orbán válaszol Lauder úrék levelére, mikor ők Gyurcsánynak írtak? Arra gondoltunk, találva érzi magát. Elvégre tény, hogy a gárdaalapítók zöme valamiféle kapcsolatban állt s áll a Fidesszel. Vona úr (Magyar Gárda) önnel munkálkodott egyazon polgári körben. A Nemzeti Gárda szorgalmazója, Wittner Mária asszony, frakciójának harsány képviselője. Papp Lajos úr, a szívsebész (Kárpát Haza Nemzetőrség) rendezvényeik nagyrabecsült szereplője.
Arra pedig gondolni sem merek elnök úr, hogy a levelet meggyőződése ellenére, „más megfontolásból” írta. Miért tette volna? Közismertek persze Tom Lantos szavai. Lantos úr (az amerikai szenátus külügyi bizottságának elnöke) nem bravúrdiplomata, de nem is egy Brezsnyev, aki pártszerű, rejtjelezett szószba csomagolja a kritikáját. „Aki azt szeretné, hogy komolyan vegyék az Egyesült Államokban, annak el kell határolódnia a Magyar Gárdától… Őrültek… Mégis fontos, hogy minden párt megtegye, a kormánypártok és az MDF meg is tették…” Pont.
Tartok tőle elnök úr, hogy önnek tervei vannak. Ezért fontos, hogy „komolyan vegyék”. Például Amerikában. Pályája során megtapasztalhatta, milyen kínos, amikor szóba sem állnak egy „kelet-európai középhatalom” tekintélyes kormányfőjével. Ha úgy kell hazaoldalognia a kertek alatt, mint a kóbor kutyának.
De nem is gondolunk most erre. Jó érzés a „régi Orbánt” látni. Nekünk ez ünnep. És ha tényleg így van, ha komolyan gondolta, akár el is jöhetett volna az antináci ellentüntetésre. Örültünk volna, ha látjuk szombaton.
