Benyhe János, kultura@hetivalasz.hu
– Nem unod még ezt a szélmalomharcot?
– Megszoktam. Műfordító vagyok elsősorban. Minden műfordító egy-egy Don Quijote. Talán még minálunk a legkevésbé. Ha nem mindig ismerik is el, nálunk mármár színvonalas eredeti alkotással is fölér a színvonalas műfordítás. Mert köztudomású, hogy alig van köze a mi nyelvünknek a nyugati művelődési kör többi nyelvéhez. Nehezebb azokról magyarra fordítani – vagy erről azokra -, mint rokon nyelvről rokon nyelvre.
– Nem a magyar műfordítást firtatom én. Inkább azt a lankadatlan buzgalmadat érzem szélmalomharcnak, amellyel a nyelvünk „eredeti” minéműségét faggatod. A „nyugati” nyelvek sosem olyan kényesek. Csak a tegnapi német meg a mai francia kényeskedik.
– Mert rokon nyelvnek sosem a puszta létét fenyegetik a rokoni hatások. Csak színezik a rokont. Halvány, ismerős árnyalatokkal.
– De ki vagy mi állhatna ellen bármiféle szomszédsági nyelvhatásnak?
– Az iskola. Az oktatás.
– Ne inkább egy kiszámíthatatlan közösségi együttműködés eredőjének tekintsük-e a nyelvi változást? Ha engedni akar egy nyelvközösség az idegen hatásnak, ki tilthatná meg neki? Több nyelvcseréről is tud a történelem! Aszparuh kán bolgárjai még valami törökös nyelven beszéltek. Csak ezeregynéhányszáz esztendeje szlávosodtak el. Aztán ott az ír az angollal! Az izraeli meg már a sírból hozta vissza a bibliai hébert egy mai változatban.
– Az utóbbi példa is azt mutatja, hogy mi mindent tehet az oktatás, az iskola.
– Miért akarod – még erőszakkal is – megdermeszteni nyelvünk mai állapotát?
– Alig lehet kifogásunk a szerves, „belső” változások ellen. Csak a nyelvünk szellemével összeférhetetlen, rendszeridegen változásoktól féltem az anyanyelvünket.
– De miért fájdalmasabb nekünk a nyelvünk talán „káros” változása, mint más népeknek a maguké?
– Szekfű Gyula szerint a közép-európai történelmünk első 5-600 évében még a jellemünk alakította a történelmünket, az utóbbi 500 évben pedig már a történelmünk szabott törvényt a nemzeti jellemünknek. „Széthúzó” nemzet lettünk. Az összetartozás írmagját is kiölték belőlünk. Nekünk Mohács kell – mondta Ady. Hosszútűrő lett a törött gerincű, agymosott magyar. Már akárki fát vághat a hátán. Nemzettudat híján, talán már csak egyetlen közösségi tudatkötelékünk maradt: az anyanyelvünk. Vigyáznunk kellene rá!
Magamban beszéltem. Hogy bolond beszél magában? Sebaj. Az is bolond, aki sose beszél magában – mondta egyszer a költő Zelk Zoltán, azzal a bölcs csodarabbiképével.
