NOL * Aczél Endre * 2007. augusztus 30.
Pénteken, ha minden jól megy, öt parlamenti párt képviselői állnak a nemzetközi nyilvánosság (diplomaták+sajtó) elé, hogy elmondják: Magyarország nem olyan, mint amilyennek látszik.
Előre kottázni tudom a döbbenet oszlatására szánt nyilatkozatokat, holott ezek alapjában véve fölöslegesek: akik itt élnek minálunk, akár diplomaták, akár tudósítók, viszonylag pontosan tudják, hogy mekkora politikai súlya van a Jobbiknak és az általa életre hívott Magyar Gárdának. Alig hinném, hogy a Sólyom-rezidencia tőszomszédságában megejtett „eskütétel” önmagában alkalmas lett volna arra, hogy a magyar belpolitikai történéseket (hivatalból) figyelemmel kísérő emberek Magyarország-képén változtasson. A Jobbik marad, mi volt, amiképp mellesleg a képletből kifelejtődött MIÉP is. Morfondírozok, hogy akkor, amikor ez a párt bejutott a parlamentbe, ugyanazokkal az attribútumokkal, mint a parlamenten kívüli, egyszázalékos Jobbik meg a gárdistái (rasszista, antiszemita, homofób), hazánk politikai térképének megfigyelői miért nem rukkoltak elő ugyanolyan apokaliptikus ítéletekkel, mint most (vö. „Magyarország szégyene”).
Habár, tudni vélem, miért nem. Most ugyan hallgat, de Csurka – jó taktikai érzékkel – mindig is irtózott a náci külsőségektől. Ő volt az, aki Szabó Albert protofasisztáit (szellemesen) „operettnyilasoknak” keresztelte el. Ehhez képest megint kaptunk egy operettet. A kelet-közép-európai térség (gyakorlatilag az egykori Monarchia és Németország) területén felcsapó új keletű „magyarfóbiában” perdöntő szerepet játszott az a látvány, amelyet a Vár történelmi díszletei között a nyíltan fasiszta vagy arra hajazó jelvényekkel felvonuló gárdisták (és szövetségeseik) nyújtottak. Hangsúlyozom: a látvány.
Egy kicsit talán a cinizmus is mondatja velem, hogy a Jobbik nem nézett eléggé körül Európában. Le van maradva egy brosúrával, ahogyan mifelénk mondani volt szokás. Mert például abban a Németországban (annak is jellemző módon a keleti, tehát kommunista múltú felén), ahol napi rendszerességgel érnek rasszista inzultusok bevándorolt kisebbségeket, a „testvérek” már nagyobb részt ledobták magukról a neonáci szubkultúrára emlékeztető jelvényeket (bakancs, egyenruha, kopasz fej), és bebújtak mindenféle civil szervezetek (önkéntes tűzoltóság, helyi hagyományőrzés, testedzés) spanyolfala mögé. Ott szervezkednek, mert nemigen akarnának pusztán a külsejük miatt a hatóság látóterébe kerülni. Amúgy folytatják ott, ahol abbahagyták.
Ehhez képest a mi „gárdistáink”, érezvén, hogy Magyarországon az alkotmányvédelem szigora még csak nem is mérhető a németországihoz (nota bene a törvénykezés ereje se), direkt tüntetnek a jelvényeikkel. Nyilvánosan kiteszik magukat annak, hogy a nemzetbiztonság listázza őket. Tehát: eleve gyöngének érzik a hatalmat, bármit fog mondani is az öt párt. Ha abból indulok ki, hogy az állam, a maga összes erőszakszervezetével, eleve ezerte erősebb, mint ők, azt is mondhatnám: ostobák.
Hacsak nem arra „bankolnak”, hogy ebben az országban a múlt év őszének hirtelenségével kvázi-polgárháborús helyzet alakulhat ki, ahol is ők a hiányzó erőszakot pótolhatják – az egyik oldalon. Ám ehhez „kereslet” kell; Isten adja, hogy ne legyen.
És még két megjegyzés. Az egyik: a „gárda”, mint névválasztás, azért is ostoba, mert kifejezetten gerjesztő hatással lehet azokra a szomszédokra (Szlovákia, Románia), ahol a gárdáknak amúgy is erős hagyományuk van, akár Hlinka tiszteletes, akár Codreanu égisze alatt. Hamarosan menetelhetnek ezek is megint, nem kétséges, számukra az „idegen rassz” csakis a magyar lehet. Szép jövő.
Végül. A „gárda” egy tűzveszélyes, új, radikális ifjúsági szubkultúra kifejeződése, nem csak nálunk. Amit alapjában nem értünk, az abban ragadható meg, hogy miért a szélsőjobboldalon, fajban-vérben, pogány mítoszokban, trianoni fóbiákban talál magának eszményeket egy generáció? Talán azért, mert a baloldal nem kínál neki eleget. Hovatovább semmit.
