Elébb egész augusztusban – a hazai globalizációellenesek és globalizációhívők (kurucok és labancok, népiesek és urbánusok) konfliktusának évszázadokon átnyúló végzetétől nem függetlenül – gárdisták és antigárdisták heves pengeváltásai szikráztatták a nyár ájultságából kecmergő közéletet, majd pedig itt maga a honi ököl. Megalakult a Magyar Gárda első csapatteste. Fölesküdve ugyanazokra az eszmékre, amelyek jegyében 1944 gonoszai az alant kanyargó folyamba lövöldöztek ezreket nemzetünkből, kisdedet, nagyszülőt egyaránt. Parádé a dicső budai várban, a Sándor-palotával szemben (ez utóbbi lakójának, az államelnök Sólyom Lászlónak az orra előtt). Az újdonsült rohamosztagosok alaki együttmozgása egyelőre suta, sarkos fordulásaik bizonytalanok, de hogyan is van a szólásban? – „Miből lesz a cserebogár…” Ők persze közjóra, magyarságvédelemre, parlagfűirtásra, véradásra, és isten tudja, még mire hivatkoznak. E cikkbe evidenciákat gyűjtöttem. Nyilvánvaló, ha úgy tetszik, szakmai igazságokat arról, hogy a gárda, mint önkéntes „honvédő fegyverforgatás” – ostobaság.
A gárdamániások fő érvei – kritikainak szánt megközelítésben – a következők.
1/ Az ország külső ellenséggel szembeni védelme megköveteli, hogy önálló erőfeszítésünkként a hivatásos hadsereget önkéntes területi haderő egészítse ki – hangoztatják ők. Mi viszont nézzük meg, hogy eleinknek mikor és milyen módon sikerült megvédeniük a magyar államot!
1.1/ Nemzeti büszkeség ide vagy oda, a valóság az, hogy csak olyankor bizonyultunk – ilyen-olyan mértékben -eredményesnek, amikor nagyobb állami-politikai egység (több állam konglomerátuma vagy valamely birodalom) részét képeztük, illetve egy kiterjedtebb katonai szövetség tagjai voltunk (I. Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Habsburgok).
1.2/ Megmaradt a magyar állam, amikor nagyhatalmak hagyták jóvá szuverenitásunk megtartását, és döntöttek annak szintjéről (a párizsi Négy Nagy, illetve a „jaltaiak”).
1.3/ Nem került veszélybe államiságunk, amennyiben eleve támadó hadjáratokat folytattunk, a háború színterét végig távol tartva határainktól (Halics, Horvátország, Dalmácia, Nápoly), illetve ha területi kiterjedésünk, erőforrásaink nem maradtak el lényegesen a támadóétól (a Német-Római Birodalom expanziójának blokkolása az Árpád-kor elején).
Történelmünk figyelmeztet, hogy a hegyek karéjában elterülő Magyar Alföld széles sík terepe, a minket létszámban, felszereltségben és szervezettségben-kiképzettségben felülmúló ellenségnek kedvez mindig. Közismert, hogy 1944-ben a hírhedt debreceni páncéloscsatában a Tigris-tankok sem kerekedtek felül, akkor mi várható ettől a már most magasztalt huszonegyedik századi inszurrekciótól? De korábban is ugyanígy vége lett a dalnak, ha végleg az Alföldre szorultunk vissza (Rákóczi-szabadságharc, 1849). Összegezve: egyszer elfoglaltuk ugyan a Kárpát-medencét, megvédeni ellenben önállóan – általában – nem tudtuk.
Leszögezhető az is, hogy miután a területi önkéntes ármádia megteremtését a saját történelmi tapasztalásaink nem igazolják, ez ügyben az USA-ra hivatkozni nevetséges, a nagyon-nagyon eltérő körülmények miatt. A gárdisták a mi helyzetünkben se nem szoroznak, se nem osztanak. Semmilyen komoly csapást nem fognának föl, sőt érdemlegesen nem is lassítanának.
2/ A katasztrófavédelem – „gárdaszervezés” érdekében megfogalmazott további fő álérv – természetesen igényel önkéntes, s egyúttal szervezett csapatokat. Igen ám, de e feladatra létezik kiépített rendszer az országban. Amely kiegészíthető a jogszabályban már létező, a szakszerű honvédségi irányítás alá sorolt önkéntes tartalékos haderővel
3/ Az ifjúság testi épségének őrzése, fizikai állapotának javítása, továbbá erkölcsének nemesítése félkatonai-katonai keretek nélkül lehetetlen – vallják a gárdisták. Ez az indok, engedtessék meg, annyira fantáziátlan, hogy maradjon konkrét ellenvetés nélkül.
4/ És végül: a kulturális hagyományok ápolása, a nemzettudat erősítése szintén elképzelhetetlen önkéntes és időszaki csuklógyakorlatok híján. Ellenvetés: dettó.
Vizsgálhatók még az inkriminált kezdeményezések abból a szempontból, hogy vajon illeszkednek-e a NATO stratégiájához, illetve hadseregmodelljéhez? Nos, tőlünk nyugatra és délre a közönség kezdi belátni, hogy egy-egy ország külön-külön ne akarjon minden fegyvernemmel bíró hadsereget működtetni, hanem ilyenről együtt gondoskodnak. Meghatározó összefüggés az is, hogy a szűken értelmezett területvédelem helyett gazdasági, politikai és kulturális értékek-elvek-struktúrák védelme az Észak-atlanti Szövetség orientáló elve.
Az összes tagállamot moderálóan. Nem beszélve arról, hogy feleslegesen kelt békétlenséget, ha a környező országokat (egyes itthoni nyilatkozatokban: Romániát, Szerbiát, Szlovákiát) bennünket veszélyeztető hódító tervek melengetésének vádjával illetünk, szembefordulva ekként az annak idején Magyarország által is elfogadott NATO bővítési elvekkel és kötelezettségekkel!
Egészében véve tehát megállapítható, hogy semmilyen várható lényeges pozitív hozadék nem támasztja alá fegyveres nemzetgimnasztikai szervezet létrehozását. Mindazonáltal kétségtelen, hogy mai fiatalságunkat nem hatja át annyira a békeszeretet, a militarizmusundor, mint a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek lázongó ifjúságát. Ezt az attitűdöt szamárság adottnak venni tőle. Annál inkább ki kell találni, miként lehet védettebbé tenni avítt nemzeteszmékkel, leszerepelt népboldogításokkal szemben. Hogy jellemzőjévé váljon a hazafiság (patriotizmus, nem nacionalizmus!) és a világpolgáriság (kozmopolitizmus) dialektikája, a demokratikus értékek, s nem utolsó-sorban a másság tisztelete, valamint a kisebbségekkel és az elesettekkel való szolidaritás.
Felül kellene írnunk a posztliberálisan baloldali Tamás Gáspár Miklós által igen pontosan megfogalmazott tételt: „…mert itt a fölszín alatt mindig polgárháború folyt. (…) a mindenkori ellenzék rendszerellenzék volt, és soha nem ismerte el az uralkodó hatalmi tömb legitimitását.” (Elátkozott magyar ünnepek. Népszava, 2007. 08. 18.) Különben tényleg tarthatunk a mindenkori végrehajtó hatalom alá rendelt erőszakszervezetektől, akkor is, ha azok az önkéntesség, a civil segítőkészség látszatával jelentkeznek (vö. Révész Sándor: Honi ököl. Népszabadság, 2007. 08. 18.).
Körmönfont egy logika a Honi és a Magyar Gárda létrehozásának paralel időzítése. Bárhol fogant. Vigyázzunk, nehogy a Magyar Gárdát alakítók elleni indokolt kikelésünkben „lenyelessék” velünk a Honi Gárdát. Amiképpen e veszélyre a tisztességes jobboldali vélemények (MDF!) is figyelmeztetnek. A FIDESZ vezetőinek némelyike viszont kizárólag a Magyar Gárdát utasítja el (már akik egyáltalán elhatárolódnak gárdaügyben).
Fekete György
