. évfolyam . szám,
Gyurcsány Ferenc második kormánya kényszerhelyzetben kezdte munkáját. Az előző négy év osztogató jellegű szocialista kormányzása eredményeképp súlyos adósságterhek nehezedtek rá, s ráadásul a nagy ellátórendszerek reformja is mind égetőbbé vált. Ehhez járult az, hogy a választási kampányban vállalt kötelezettségek újabb terheket jelentettek volna. Ezért Gyurcsánynak önmagával és választóival szembefordulva kellett elkezdenie a kormányzati munkát. Az azóta eltelt időszak azt bizonyítja, hogy az átfogó, sokféle társadalmi réteget hátrányosan érintő reformokhoz szükséges politikai tőkével és stratégiai gondolkodással a kormányfő és csapata nem rendelkezik. Hogy valamiképp mégis megőrizze kormánya minimális mozgásterét és saját pártja támogatását, Gyurcsány a werberi uszító politikai nyelv fenntartása mellett döntött. Úgy gondolta, hogy ha saját eredményeire nem tud hivatkozni, kénytelen az ellenfele elleni gyűlöletkeltés ősi eszközét bevetni, hogy saját táborát a háta mögött össze tudja zárni.
A fenti megfontolásokból világosan látszik, hogy a kormányzat erőteljesen érdekelt a megosztó, félelemgeneráló politikai közhangulat fenntartásában, esetleges továbbélezésében. Kapva kaptak a híren, hogy megalakult a Magyar Gárda, hisz már maga az elnevezés is alkalmas arra, hogy a fasisztázáshoz szükséges politikai vizionálás alapjául szolgáljon. Bizonyosra vehető, hogy a kormány minden további lehetőséget meg fog ragadni annak érdekében, hogy ellenfelének démoni imázsát fenntarthassa. Csak arra kell vigyáznia, nehogy túl sikeres legyen a tűz szításában, s olyan mérvű káoszt teremtsen, amelyet aztán már a nyers hatalmi apparátus működtetésével sem tud ellenőrzése alatt tartani. A másik lehetséges veszély számára, ha a társadalmi elégedetlenség – a BKV-dolgozók esetleges sztrájkja, a nagycsaládosok és a diákok demonstrációja -, amelyről nem tudjuk, hova fog fejlődni, felmorzsolja politikai támogatottságát a koalíciós pártokban. Ezért Gyurcsánynak saját szempontjából is óvatosan kell eljárnia, ha az ellenségeskedés fenntartása a célja.
Talán még kevésbé érdeke a Fidesznek a jelenlegi helyzetben a társadalmi elégedetlenség nyílt konfrontációba torkollása. A tavaly ősszel végső kártyaként előhúzott népszavazási kezdeményezéssel Orbán megint tanúbizonyságát adta kiváló politikai érzékének. A népszavazás körüli remények fenntartásával sikerült a vele szemben elégedetlenkedők hangját elcsitítania, és táborában az iránta érzett bizalmat megőriznie. Igaz, hogy a zavargások eredményeképp a Gyurcsány-ellenes indulatok átcsaptak a Fidesz feje fölött, s így azokat nem lehetett maradéktalanul a Fidesz pozíciójának további erősítésére akkumulálni. Ám olyan egyszerű gesztusokkal, mint a kordonbontás, eddig Orbánnak sikerült elkerülnie, hogy tőle jobbra életképes politikai erő lépjen színre.
A Magyar Gárda megjelenése e szempontból Orbán számára ismét erős kihívást jelent. Akárcsak tavaly ősszel, a Fidesz most is késlekedett a megfelelő válasz megfogalmazásával, de a hét elején az elnökség végre letette a voksát a jobbikos mozgalom éles elítélésével. Nyilvánvaló, hogy a reformok okozta káosz miatt a baloldaltól menekülő szavazók nem fognak egy újabb káosz esélyét lobogtató politika mellé állni. Ezért a Fidesz vezetőjének egyetlen racionális lehetősége az, hogy megőrzi tábora középpárti jellegét, és megpróbálja levetni magáról azt a kényszerzubbonyt, amelyet a lázadó fekete sereg vezérének képzetével erőltetnek rá.
A forró ősz legnagyobb vesztese azonban nem egyik vagy másik politikai párt lenne. Ha az átgondolatlan, kapkodó és a társadalmi szolidaritás igényével szembeforduló politikából kiábrándult emberek vérgőzös indulatok hatása alá kerülnek, akkor egy olyan zsákutcába fut bele a magyar politika, amely a kibontakozás minden reményét aláássa. Ezért valószínűleg mindkét oldal józan politikusai helyesen teszik, ha az érzelmek korbácsolása helyett az államfő által javasolt pragmatikus politikai kiegyezés lehetőségeinek megteremtésén fáradoznak.
