2007.08.28., 2007. évfolyam, 34. szám
szerző: Ungvári Tamás forrás: 168ra
cimkék: Aczél György, Déry Tibor, Presser Gábor
Nem volt jobb dolguk az Index méltóságainak, mint hogy felerősítsék az álfelháborodást az LGT Sziget-koncertjén előadott Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról pódiumváltozatán.
„Csak ki kell várni,
csak ki kell várni,
mi is leszünk szenilisek.”
(Adamis Anna) Egy bölcsésznek álcázott hírlapíró a hetvenes évek elejének kritikai visszhangjából rostált idézetekkel bizonyította, hogy ah, ah, a korabeli puhagerincesek miképpen rajongtak ezért a popfesztiválért, az üdvösségüket is odaadták Déry Tibornak, a kulturális cézár Aczél György kedvencének és pártfogoltjának.
Ojjajjaj, Böbe, a felesége vitte rossz utakra Déryt a Lotz Károly utcából a pártközpontba, s ehhez Pomogáts Béla, Almási Miklós vagy – horribile dictu – Ungvári Tamás fújta a sófárt. Aczél egyenest azzal bízta meg kedvenc Déryjét s a hozzá csatlakozott Presser Gábort, a zeneszerzőt, hogy ezzel a popfesztivál-variációval válaszoljanak Woodstock rémületére. Mutassanak rá, szólhatott az ukáz, az amerikai rothadásra, amely ellen, mint egy diplomáciai jegyzék, tiltakozásul szolgál a pipi-popi fesztivál. A magyar Woodstock, ahogyan Déry képzeletből odavetítette elénk, a béketábor hathatós válasza a sárban fetrengő, drogrévületbe hajszolt, céltalan amerikai fiatalságnak, a Pokol Angyalainak. Eszter ezekben az egyenruhásokban a feltámadó nyilasok kísértetét fantáziálja, mintha már Für Lajos felavatta volna a Magyar Gárdát. Minden mindennel összefügg, az erőszak lánca, gépfegyverropogás, Duna-part, Woodstock. Minden mai publi azt harsogja, nem kell félni, Déry, úgy rémlik, elavult, mert azt sugallta, félni kell.
Ha feldúlt Index-bölcsészünk meg a ráturbózó, Pressernek „sallert” ígérő Uj Péter kissé utánanézett volna a dolognak, akkor „Déry, Aczél és a börtön” című, a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásában megjelent Déry-konferencia anyagából is idéztek volna, ahol is én a Popfesztivált, Déry eredetijét gyenge műnek neveztem. Bölcsészem amúgy példátlan tájékozottságát, a műről írott kritikák szövegét történetesen a „Déry Tibor alkotásai és vallomásai tükrében” (Bp. 1973, 290-293.) című könyvemből veszi, forráshivatkozás nélkül.
Ám ha már idézett a kritikákból, miért nem a korra abszolút jellemzőt, az akkor mértékadót, a Népszabadságét? Szigethy Gábor írta: „Mert keserű ének a Déry Tiboré, de emberségért kiáltó, emberi életet kérő-remélő ének. A tűzhelyet, családot már végképp másoknak remélő humanisták éneke.”
Azóta is gondolkodom, mit jelenthet a „családot másoknak remélő”. Index öcsi megrója Almási Miklóst,
Pomogáts Bélát, akik minden igyekezetükkel és furfangjukkal Déry védték. De stílusban és szellemben nem voltak azonosíthatók az akkori Népszabadság hazafias szalonnával fényezett pártos csókjaival.
Déry Tibor nekünk jelkép volt. Évtizede se múlt még akkor annak, hogy Déry Tibor, az ötvenhat utáni íróper elsőrendű vádlottja vérbírái előtt állott, és súlyos börtönre ítéltetett. Ha másutt nem, itt, a bírái előtt váltott belépőt a halhatatlanságba. Hogy szabadulása után erkölcsi tőkéjének kamataiból Aczél Györgynek is leadott egy-két obulust? Meglehet. Helyesen vagy nem, az ötvenhatban börtönbe száműzöttek egy része a túlélés ilyen-olyan kompromisszumait választotta. Szegény Zelk Zoltán a rács mögött ódákat írt a börtönőreihez. Szabadlábra helyezése után elkobzott háza helyébe a Fő utcai börtönnel szemben kapott alagsori lakást. Ezen sírni kell, nem pimaszkodni.
Kompromisszum? Féja Géza, akiről illik elfeledni, hogy ő meg a második világháború után ült némi enyhe kollaborációért, ötvenhat után arra biztatta a népieseket, hogy Aczéllal kössenek egyezséget a mindenféle Sándor Kálmánok meg egyebek ellen. Szegény rovott múltú Féjának torkán akadt annak nyílt kimondása, ugyan kik a nemzet ellenségei. Sapienti sat – gondolta magában.
Illyés Gyula (Egy mondat a zsarnokságról) írófejedelem naplójában felizzanak a sorok, amikor Aczél tűnik fel a vacsorán. Németh László 1957-ben, az évszámra tessék figyelni, lesütött szemmel vette át a Kossuth-díjat, s utána már nemigen mondhatott nemet szovjet utazására, moszkvai pohárköszöntőjére s a látogatásból írott darabra.
Aczél György csupán a létével presszionált, de okosabb volt annál, mint hogy Déry révén mérjen csapást az imperializmusra. Minek mozduljon a pók a hálójában? Betiltom? Majd bejön. Előbb-utóbb Déry Böbe bizonyosan telefonál borjúhúsért, azok után, hogy hősiesen várta ki a börtönépület előtt, amíg idős férjének egy kis pipihúst beadhat.
Aczél gyűlölte a rockzenét. Az én „Beatles-bibliámat”, amelyik polgárjogot próbált szerezni az ifjúsági mozgalmaknak és a modern szórakoztató zenének, rövid úton betiltotta. Minek ez nekünk? – ejtette el unottan a pártközpont folyosóján úgy, hogy Katona elvtárs meghallja és mozgásba hozza a gépezetet. Molnár Gál Péter szívességéből tudtam a dologról s arról, hogy a Népszabadság lesújt a folytatásokban közölt könyvre. Alighanem Déry közbeavatkozásának köszönhettem, hogy mégis megjelent, s példátlan példányszámban terjedt.
Aczél attól is őrjöngött, hogy Déry ezzel a tinglitanglival egyáltalán foglalkozik. A hetvenes esztendők elején egy zenés produkció a Vígszínház színpadán amolyan közbotránynak számított a pártsznobizmus lelátóján. Aztán meg a puritán szovjet elvtársak is jártak színházba. A pesti sztriptízt egy ilyen delegácija látogatása után tiltották be. Illúziókba ne ringasd el magad, az más világ volt. Az elringatnak ugyan akkor sem létezett olyan magyar nyelvi változata, hogy „ringasd el”, de a zenés darab kívül állt a nyelv védelmi zónáján. Déry története valójában falazott Presser Gábornak és a szöveget színpadra alkalmazó Pós Sándornak meg „Ringasdel” Annának. A hetven fölött járó klasszikus (az öreg pelikán, ahogyan Devecseri Gábor gyalázta egykoron) ürügy volt a nótára.
Az előadás egyébként sztárszereposztásában remek volt, Marton László mesterműve. Most utólag azt mondják, hogy Almási Éva nyávogott, Tahi Tóthnak nincs hangja. Ja, hangja a Pavarottinak van, nem a Mick Jaggernek. Drámát Shakespeare, poloskát legjobban Dietrichstein írt, hogy Karinthy nyomán ráhangoljak én is a gonzópótlékra.
A zene? Arról meg az Index is azt gyónja meg, hogy megkerülhetetlen. Neofrivolban ezt így mondják: „Ezek a zenék egytől egyig benne vannak az emberben, mint fogában az idegen anyag, akár akarja, akár nem. És már nem tud viszonyulni se hozzájuk. Mit szeressen vagy utáljon az ember a gerincmeszesedésén vagy a prosztatanagyobbodásán? Van, és nem múlik el már soha.”
Bravó. Amikor az ember fogába ez az idegen anyag bejut, akarja, vagy sem. Ez József Attila szájsebészi változata. Hogyan is mondta Adamis Anna: csak ki kell várni azt a prosztatamegnagyobbodást. Mire számítottak egyébként a Popfesztivál szigeti bemutatásától? Gondolom, nosztalgiára, látni akarták a Somló gyerekeket. Senki se ment oda Déryt nézni, bírálni, Aczél emlékének hódolni.
Felteszem, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum és Botka Ferenc, Déry műveinek áldozatos kutatója rábukkant néhány levelemre, amelyekben a készülő Popfesztivál kisregény ügyében fogalmaztam meg aggályokat magának a szerzőnek. Ezek apró nyilak voltak az Olümposzra. Amivel különben kortárs kritikusai hódoltak neki, igaz. Déry mégiscsak az elbeszélés mestere volt, fölényesen bánt balgán választott anyagával is.
Déry Tibor azzal is roszszul öregedett, hogy görcsösen igyekezett korszerű maradni. Csurkával zsugázott. Illyéssel verses színdarabot írt az atompusztulásról, miként korábban Örkénnyel négykezes regényt. Tibuska, mondta róla Füst Milán, a csibészségre hajlamos.
Rossz korban élt. Írókat ne küldjenek börtönbe. Borjúhúst a hentesnél. A sajtózüllést pedig a pökhendi törtélmietlenség sem állítja meg. Dada, dada, dada, még ezt is Déryék találták fel.
Fotó: MTI
