Népszabadság * olvasói levelek * 2007. augusztus 29.
Megélhetési innováció?
A dr. Pakucs János – dr. Papanek Gábor szerzőpáros Innováció helyett adaptáció (?)címmel (augusztus 3.) cikkének megállapításával ellentétben szerintem az innovációt nem lehet állami, vagy nagy bürokratikus szervezetekre bízni, mert torzulnak a célok és elmaradnak az eredmények.
Őszintén: hány és hány innovációt segítő szervezet létezik az országban? Mekkora költségvetéssel dolgoznak, hány embert foglalkoztatnak? És hol vannak az eredmények? Nem olyan eredményre gondolok, hogy sikeresen elnyertünk ennyi és annyi pályázati pénzt, amit azt gyakran hallani ezen szervezetek beszámolói során. És még csak nem is olyanokra, hogy elkészült egy több száz oldalas tanulmány, számos cikk és publikáció, esetleg néhány PhD vagy akár szabadalom is. Nem. Én olyanra gondolok, hogy X számú (lehetőleg magasan kvalifikált) munkahely jött létre, Y milliárdos árbevételt produkált és főleg Z öszszegű nyereség képződött. Ezek birtokában felelünk, felelnénk csak meg az innováció fenti definíciójának.
Ezzel szemben kialakult nálunk a támogatásvadász, megélhetési innovátorok hada, akik a jó szándékkal kiírt pályázati pénzeket „gyűjtik be”, és munkájukból (tisztelet a nagyon kevés kivételnek) soha nem lesz termék vagy szolgáltatás, amely piacképes lenne. Ha ezt a réteget tovább támogatjuk állami pénzekből, akkor a statisztika talán még javul is (a GDP egyre nagyobb százalékát fordítjuk K+F-re), de ebből gazdasági fellendülés vagy növekedés aligha lesz. Ezek a pénzek csak akkor nem kerülnek elherdálásra, ha a piacon naponta megméretkező cégek kapják és használják fel azokat, esetenként arra érdemes oktatási intézmények bevonásával. Hogy ezt a tevékenységet most adaptációnak vagy innovációnak nevezzük, már szinte mellékes. Fontos, hogy eredményorientált és főleg sikeres legyen. Lényeges azonban, hogy a pályázatok a lehető legrugalmasabbak legyenek. Számos bürokratikus elem ne kösse gúzsba a versengő vállalkozásokat.
Ma egy hároméves K+F projekt elején meg kell tudni mondani, hogy kitől, milyen berendezést veszek és pontosan mennyiért, hogy a pályázatom sikeres legyen. Ezzel szemben a valóság az, hogy ezen időhorizonton nem lehet megmondani, hogy kinek, melyik berendezése lesz a legalkalmasabb az akkor éppen aktuális feladat elvégzésére, hiszen valószínű, hogy a legmegfelelőbb eszköz még nem is létezik, vagy csak most áll fejlesztés alatt. Ha a pályázó nem aktív szereplője a piacnak, akkor persze nem zavarja, hogy mivel kutat, és az mennyire hatékony. Ő el tud készíteni egy megvalósítási tervet, de ennek eredményessége és hasznossága aligha lehet megfelelő.
Mindezeket azért tudom ilyen biztosan állítani, mert cégem (USA-beli székhelylyel) az árbevételének 18 százalékát forgatja vissza K+F-re, és az árbevételünk 20-25 százaléka már évek óta a két évnél fiatalabb termékekből származik.
Dr. Ábrahám László
a GM Hungarian Operation National Instruments ügyvezető
Királyok a Házban
Heves indulatokat váltott ki a közbeszéd alakítóiból a miniszterelnök megjegyzése a Szent Korona parlamenti elhelyezéséről. Ezzel kapcsolatban több téves kijelentés is bejárta a sajtót, amelyeket – a közjog iránt érdeklődő közönség tisztánlátása végett – érdemes kiigazítani.
Tévedés, hogy a korona parlamenti kiállításáról az Orbán-kormány döntött. A 2000-es koronatörvényben az Országgyűlés határozott úgy, hogy a Szent Koronát és a hozzá tartozó jelvényeket – a koronázási palást kivételével – a parlament épületében őrzik. A döntés célszerűségét persze lehet vitatni, de megváltoztatásához nem elégséges a kormányzati döntés. Ennél nagyobb tévedés, hogy a Szent Korona a magyar állam folytonosságának és függetlenségének megtestesítője. „A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban” – emlékeztet a koronatörvény preambuluma. Ez nyilván nem normatív kijelentés, hanem egy szociológiai tény állítása, hiszen azt a törvény kötelező erővel nem rendelkező bevezető rendelkezése sem mondja ki, hogy a korona megtestesítené az állam folytonosságát és függetlenségét, csupán azt, hogy az emberek ekként tekintenek rá, és hogy régen a jog is így kezelte. (Most tegyük félre azt a kérdést, hogy tényeket miért kellett jogszabályba foglalni, illetve, hogy egyáltalán mi értelme volt a koronatörvény megalkotásának.)
Ha bárkinek kétségei lennének a tekintetben, hogy a Szent Korona milyen szerepet játszik a Harmadik Köztársaság jogrendszerében, annak elegendő elolvasnia az Alkotmánybíróság 26/2000. számú határozatát. Ebben az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az alkotmányban szereplő, a címer részét alkotó „Szentkoronától” mint heraldikai ábrázolástól megkülönböztetendő a koronatörvényben szereplő „Szent Korona” mint tárgy. A Szent Koronára, mint tárgyra nézve az alkotmány nem tartalmaz rendelkezést. Ebből következően a Szent Korona, mint tárgy közjogi funkcióval nem bír.
Álláspontom szerint közjogi szempontból teljességgel közömbös, hogy e becses muzeális tárgyat melyik középületben állítják ki. Lehet, hogy a politikusoknak ennél fontosabb dolgokkal kellene jelenleg foglalkozniuk.
Dr. Magyar György
ügyvéd
Kik finanszírozzák?
A most alakult Magyar Gárdáról (és más létrejövő alakulatokról), célkitűzéseikről, öltözködésükről, zászlójukról, jelentőségükről, jelentéktelenségükről rengetegen nyilatkoztak. Nyilas utódpárttól a hont védő félkatonai alakulatig, sok mindent elmondtak róluk. De nem mindent.
Kik finanszírozzák a Magyar Gárdát, és milyen céllal? Sok pénz kell az egyenruhákra, bakancsokra, fegyverekre. Zászlókra, kiképzésekre és bizonyos kedvezményekre, a vezetők fizetésére stb. Kik pénzelik ezeket a homályos célt kitűző, honvédségen kívüli szabadcsapatokat? Kinek áll ez érdekében? Az ide belépő gárdatagok és a középvezetők is csak bábok, akik a „finanszírozó” céljait vakon szolgálják. Honvédelem? Ugyan, kérem! A XXI. század haditechnikájával szemben kézifegyverrel felszerelt rongyosgárda nem más, mint kijelölt áldozat.
Rendzavarás, megfélemlítés, randalírozás és ezzel gyengíteni a kormányt, izgatni a nyugalomra, békességre vágyó dolgozó polgárokat. Lejáratni az országot a külföld előtt, rontani a forintot, csökkenteni az idegenforgalmat, legyen káosz és gyűlölködés, mert ez valakinek üzleti, politikai szempontból nagyon megfelel.
A volt honvédelmi miniszter, Für Lajos most aktivizálja magát, gárdát avat. Nyilván úgy gondolja, most jött el az ő ideje.
Singer Sz. György
Budapest
Nem voltunk elég kormánypártiak!
Révész Sándor augusztus 18-i cikkében (A reálcsurkizmus diadala) van egy meglehetősen kellemetlen ferdítés vagy általánosítás, ami engem és sok kollégámat is nagyon rosszul érint azok közül, akik a médiaháború viharait a Magyar Rádióban éltük át, egészen az 1994-es tömeges kirúgásunkig.
A mondat így hangzik: „A bizottság megalakítását elszabotálták, a teljes konszenzussal kiválasztott médiaelnökök ellen hadjáratot indítottak annak ellenére, hogy a politikai szempontból legfontosabb, leghallgatottabb hírműsorok a rádióban is, a televízióban is kifejezetten kormánypártiak voltak.”
Disztingváljunk! A televízióban igen, a rádióban nem. Jómagam 1992 elején vettem át a Magyar Rádió leghallgatottabb hírműsorainak, a Krónika szerkesztőségnek a vezetését, és egy évvel később épp azért kellett távoznom a posztomról, mert nem voltunk kormánypártiak. Lehetőség szerint semmilyen pártiak nem voltunk, de kormányoldalról ezt kifejezetten rosszul vették. Kétségkívül akadt olyan szerkesztő, aki az első hetekben még elfogult adásokat készített, ezeket a kollégákat levettem a reggeli műsorokról, nem kis vihart kavarva, volt köztük kormánypárti és ellenzéki is, de az akkori krónikás alapelvek szerint egyik irányba sem mozdulhatott a műsor. A Krónika adásai ezekben az időkben állandó tűz alatt voltak, főképp az akkori jobboldali sajtó részéről, maga Csurka többször jelentett fel minket, meg persze mások is; a valóban kormányoldalon agitáló testvérműsor, a Pálffy G. István vezette TV Híradó is egy-két esetben megpróbált diszkreditálni bennünket. Szerénységem nyilván eme nem igazán kormánypárti hírműsorok főnökösködése révén került abba a jeles névsorba, amely a Pofosz-tüntetésen hangzott el, és amelyben a médiából kirúgandó újságírók szerepeltek.
Csurkáék és sokan még az akkori kormányoldalon minden különösebb különbségtétel nélkül szerették volna a Magyar Rádió szinte teljes csapatát eltüntetni, a Vasárnapi Újságon kívül persze. Szeretném, ha legalább utólag, a történelmi visszatekintések különbséget tudnának tenni a különféle akkori médiagyakorlatok között, és inkább arra emlékeznének, hogy volt a Magyar Rádiónak is egy olyan korszaka, egy olyan hírműsora, amely a politikai pártoktól való egyforma távolságtartás, az elfogulatlanság és az objektivitás jegyében próbált dolgozni, a szakmai szempontokra alapozva, egy erre egyre alkalmatlanabb közegben.
Márványi Péter
Elnézést kérek, igazán nem állt szándékomban megbántani Márványi Pétert és munkatársait. Az ő évük egy volt a négyből. Szívesen disztingváltam volna én ebben is, másban is, de így is nagyon nehéz volt az adott terjedelembe beszorítani legalább a legfontosabb tényeket.
Révész Sándor
