Cáfolja Európa, sőt a sydney-i újság tanulsága szerint a nagyvilág is, hogy mi idehaza eltúlozzuk a Magyar Gárda fölbukkanását. Van olyan honi vélemény, ha a tévéhíradók nem számoltak volna be róla premier planban, a vezető napilapok címoldalukon, nem jelenik meg annyi kommentár, csupán érdeme szerint kurta tudósítás, a külvilágban észre sem veszik az eseményt.
Nem! Erre mindenképpen fölfigyeltek volna, és bizonyosan ugyanennyi elmarasztaló véleményt közölnek, mert ezzel a fogalommal a demokratikus világban nem cicáznak. Aki a gonosz emlékű múltat akarja föltámasztani, az hét évtized elmúltával is közellenség, hiába hivatkozik arra, hogy egyelőre alig féltucatnyi legény bújt bele csupán a nácizmust nosztalgiával fölidéző egyenruhába. És a rejtekező hitleristák, szálasisták hiába hivatkoznak galádul arra is, hogy „lármát csak a zsidók csapnak” az ügy körül, mert Európa és a nagyvilág nem csupán Auschwitzot gyászolja, hanem azt az egész korszakot, amely egyetlen században két ízben borította lángba a földtekét. Ez nem kizárólag antiszemitizmus, a történelem egyik legsötétebb fejezete.
Ez magyarázza az úgyszólván egyöntetű nemzetközi visszhangot, ekörül nem teketóriáznak. Lehetnek olyan fiatalok, akiknek mindez „jópofa” emlék, lehetnek szélsőséges próféták által megtévesztettek, lehetnek olyan politikusok, akik szívesen játszanak a tűzzel, ha bárhol megjelenik a barna ing, vagy a stilizált fekete uniformis, az ilyen eset fölháborodott állásfoglalásokat vált ki. És bármilyen meglepő, ebben szinte nincs baloldal és jobboldal, sőt, érdekes jelenség, a konzervatívizmust jobban magával ragadja a borzalom. Ne csodálkozzanak hát honi magukat „polgári jobboldalinak” szépítő közszereplők, ha az Angela Markeleket, Nicolas Sarkozyket és a véleményüket tükröző újságokat ugyanúgy meghökkentik az ilyen hírek, mint szocialistákat, liberálisokat, vagy egyéb baloldaliakat. Aki csak taktikázásból is kacérkodik ezekkel a gyászfigurákkal, óvakodik nevükön nevezni őket, kerüli az egyértelmű fogalmazást, számíthat a legalábbis értetlen méltatlankodásra.
Várkonyi Tibor
