A Dorotheum
Zálogházként kezdte működését három évszázaddal ezelőtt, ám üzletága hamar kibővült a műkincs-kereskedelemmel. A bécsiek „Dorottya néni”-je a fasizmus idején sötét üzelmek helyszínévé is vált, ennek folyományaként az intézmény mai gyűjteményének műkincsei közül is jó néhány peres ügyek tárgya.
I. József osztrák császár 1707. március 14-i pátensével megalapította a bécsi zálogházat, későbbi és máig ismert nevén az idén fennállásának 300. jubileumát ünneplő Dorotheumot, amely jelenleg nemcsak a német nyelvterületen, hanem európai viszonylatban is a legrégebbi, és az egyik legnagyobb árverési háznak számít. (A zálogüzletág mellé ugyanis hamarosan felzárkózott a közvetlen régiség- és ékszer értékesítés, valamint a műtárgy árverési tevékenység). A bécsi Dorotheum az időközben eltelt három évszázad folyamán az osztrák történelem szerves részévé vált, a lakosság körében pedig népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a köznyelvben a „Tante Dorothee” (azaz „Dorottya néni” ) becenevet kapta. A fasizmus terjedésével ennek a bécsiesen kedélyes viszonynak hamarosan vége szakadt. Amikor Hitler 1938-ban a hírhedt „Anschluss” által Ausztriát Németországhoz csatolta, ennek a patinás intézménynek a szakmai vezetőségét is leváltották és politikailag „megbízható” náci párttagokkal helyettesítették. Miközben a zsidó származású alkalmazottakat „fajtiszta” árjákkal pótolták, a Dorotheum addigi, vidéki fiókjainak hálózatát is kiterjesztették az egész harmadik birodalomra. Ennek a növekedésnek és üzleti felvirágzásnak teljesen amorális magatartás állt a hátterében. 1940-ben ugyanis formálisan törvényes eljárásnak minősítették az árjásított ingatlanokból származó ingóságok (bútorok és műtárgyak) valamint a magánszemélyektől eltulajdonított értéktárgyak (ékszerek, érmék, ezüst evőeszközkészletek és órák stb.) rendszeres árverezését. Az alapjában véve teljesen etikátlan üzleti magatartás féktelen szellemére jellemző az a sokoldalúság, amellyel az addig tisztességes intézmény egyszerre kétfelé is manipulálta a valós tényállást. Korrupt bürokratái értéken alul becsülték fel, és vették át a „másodrendű állampolgároktól” elkobzott javakat, – licitálásra viszont már reális értékbecsléssel bocsátották áruba ugyanazokat a műtárgyakat. A kétszeres árrés dupla hasznot hozott a Dorotheumnak, az erkölcstelen minőségi magatartáson túl pedig a szinte kifogyhatatlannak tűnő mennyiségi utánpótlást a Gestapo módszeres rekvirálásai, továbbá a pénzügyi hivatalok és a vámhatóságok szisztematikus beszolgáltatásai biztosították. Ausztria 1945-ös megszállása után sem változott a helyzet egy csapásra, mert az igazságtalanul elkobzott javak visszaszolgáltatásáról, avagy azok ellenértékének jóvátételéről szóló törvény fokozatos végrehajtását számos tényező nehezítette. Egyrészt a koncentrációs táborokban elpusztított milliók eleve nem nyújthattak be követelést, másrészt a hátramaradottak jogos igényeit bizonyítandó hivatalos iratok egy részét is megsemmisítették, vagy zárolták. Mint később kiderült, részben a győztesek friss rekvirálásai miatt akadályozták az újonnan felállított hatóságok és a nemzetközi ellenőrző szervek az úgynevezett „hadizsákmány” visszaszolgáltatását, – nemcsak orosz, hanem amerikai részről is. Elméleti alapon a jogi és etikai vita a mai napig tart, ami fél évszázada folyamatosan késlelteti az igazságszolgáltatás gyakorlatba ültetését. Csupán az utóbbi években született néhány bizonyító erejű és látványos bírói döntés az erre szakosodott amerikai sztárügyvédek jóvoltából. Ezek az óceánon túlra emigrált örökösök jogos igényét igazolták az egyes bécsi köz- és magángyűjtemények falain függő, világhírű remekműveket illetőleg. Ezeket a tulajdonosok rendszerint rögtön értékesítik az élvonalbeli aukciós házak árverésein, mégpedig rekordárakon. A hatalmas pénzösszegektől vérszemet kaptak az indokolatlannak bizonyult visszakövetelésre olyan leszármazottak is, akiknek a felmenői még a zsidótörvények életbelépése előtt, teljesen rendezett jogviszonyok között értékesítették egyes műtárgyaikat akkori műkereskedőknek vagy magánszemélyeknek, és a későbbiekben tőlük kerültek a képek a múzeumok tulajdonába. A visszaélések megelőzésére, vagy kivédésére német és osztrák múzeumokban az állandó gyűjteményeket felülvizsgáló munkacsoportok alakultak. A teljes átvilágítást végző bizottságok azonban egyelőre kapacitás hiányában, rosszabb esetben pedig az „aki időt nyer, életet nyer” elve alapján rendkívül lassan haladnak a nyilvántartásokban. A nehézségeket fokozzák a tulajdonjogban időközben bekövetkezett változások, másrészt az olyan, eredetileg magánkollekcióból (törvényes vagy törvénytelen eszközökkel) múzeumi birtokba jutott műtárgyak sajátos helyzete, amelyeket annak idején hadizsákmányként hurcoltak a Szovjetunióba második világháborús kártérítés ürügyén, és az érintett intézmények egyelőre maguk is eredménytelen próbálják visszaperelni. A további jogviszonyok tisztázására pedig csak ezek után kerülhetne sor.
