Már éppen hinni akartam, hogy a Magyar Gárda legfőbb célja az életünket megkeserítő kutyagumi begyűjtése, amikor a szeme közé néztem az ötvenhat (sanda feltevések szerint csak negyvenhét) masírozó daliának szombat délután a Várban, és hirtelen megvilágosodás tört rám: ezek nem érik be ennyivel. Mert ahhoz, hogy begyűjtsék az utcákon, tereken helytelenül hátrahagyott kutyaürüléket, igazán nem kellene ilyen maskarába öltözniük. Csak nem valami másra készülnek?
Áldott jószándéktól vezérelve azt is hinni akartam, hogy a szigorúan hierarchikus rendben épülő egyházak képviselői véletlenül és vétlenül asszisztálnak a mozgalom létrehozásához. Csak akkor fogtam gyanút, amikor nemzetmentő gárdát emlegettek, s arra osztottak áldást. Tudhatnak valamit a gárda céljairól, s talán az ellenséget is gyanítják a közelben, fordult meg a fejemben az eretnek gondolat.
De bizakodó maradtam, mert megéreztem a szervezkedés mögötti emelkedett szellemiséget. Tetszik nekem az a szofisztikai csavar, amivel egy olyan politikai párt, amelynek holdudvarából, mi több, hivatalos szervezetéből nőtt ki ez az alakulat, most egyetlen laza mozdulattal áttolja a felelősséget politikai ellenfeleire. Az államhatalomtól vár segítséget, azoktól a hatalmi szervektől, amelyek tevékenységét és tekintélyét itthon is, nemzetközi téren is, eddig csak rombolni próbálta. Moliére, ha élne, minden bizonnyal elismerően csettintene egyet, és új darab írásába kezdene. Lecserélné Tartuffe-öt, a piti dilettánst egy ízig-vérig mai figurára.
Áradó gondolataimat megszakítja az újra meg újra felharsanó pfújolás, amely az Árpád sávos zászlókat lengető tömeg felől érkezik. Figyelem, mikor a leghangosabb. A melegek, a zsidók, vagy a cigányok szervezeteinek az említésénél? Úgy hallom, itt a cigányokat kedvelik a legkevésbé, de nem, mégsem… Minden eddiginél nagyobb erővel harsan fel a miniszterelnök sietős távozását követelő skandálás. Egy kopasz nő táncolni kezd, egy fekete bakancsos fiatalember gyöngéden ráteríti Árpád sávos selyem zászlaját a kedvese vállára, és egy decens idős hölgy felsóhajt: „Istenem, milyen szép!”
Nemzetárulók bünhődjenek! – kiáltja valaki, és érteni véljük, mi célból gyűltek össze ilyen szép számban a fiatalok a Szent-György téren.
„Bohóchadsereg” csiviteli a távolban két piros orrú bohóc, de ezt tényleg csak akkor halljuk, amikor egészen közel megyünk hozzájuk. Úgy tudom, egy középső csoportos ovis is bekerült a gárdába, legalább ő biztosan jól szórakozik.
Egyik barátomat cigarettával kínálja egy csillogó szemű bőrfejű a tömegből, már hárítja is el, mondván ő itt ellenség, de a férfi kedvesen hátbaböki: „ugyan testvér, nem számít, szívd csak el.”
Gordon Agátával, a szivárványszínekbe öltözött meleg írónővel már a kávénkat kavargatjuk az egyik járdára kitett asztal mellett a Várban, amikor lehömpölyög az utcákon a tömeg. Nézzük az arcokat. „Nem elég boldogok” – mondja Agáta, és valóban, inkább dühösnek, mint elégedettnek látszanak. Egy fiatalember katonás léptekkel közeledik, és amikor elhúz mellettünk, tisztán halljuk, mit morog: „kriptokommunisták, buzik, zsidók”. A cukrász kedvesen rámosolyog, miközben kiviszi a fagylaltot a szomszéd asztalhoz.
Erről nekem ismét eretnek asszociációm támad. Amikor a zsidókat a Duna felé hajtották, hogy belelőjék őket a jeges vízbe, a pesti utcán békésen korzóztak a járókelők. Talán még egy mosolyt is küldtek a nyilasok felé.
Kutyagumit gyűjtő bohóchadsereg?
Lévai Katalin
