Shlomo Artzinak több mint egymillió lemezét adták már el (Forrás: Zsido Nyári Fesztivál)
„Higgye el, nem tudnék többet mondani magamról. Amit látott, az vagyok” – mondta Shlomo Artzi, Izrael legnépszerűbb popénekese vasárnap éjjel a Syma csarnokban tartott koncert után, az őt szorongató embergyűrűben. Szemében még csillogott az est sikerének öröme, az újonnan felfedezett város élményei, de az arcán már az otthon, Tel-Aviv tükröződött. Amikor megkérdeztem, miért nem konferáltatta a dalokat magyarul vagy angolul is, így válaszolt: „A szövegértés másodlagos. Élvezni kell az emberi hangot, s a sokszínű muzsikát, melyben megszületik. Dalaim a léleknek szólnak szavak nélkül is.”
Aki végigélte a kétórás show-t, egyetért vele. Szándékosan használom az „élte” szót a nézte vagy a hallgatta helyett. A zsúfolt nézőtéren aligha ült valaki, aki valahogyan ne vett volna részt az eseményekben. Számukra az ötvennyolc éves énekes életpályája párhuzamosan fut Izrael jelenkori történelmével, hisz a hatvanas évek első felétől együtt élnek az akkor még csodagyerekként számon tartott előadó dalaival.
S habár Artzi első kézből, közvetlenül tapasztalta a Sinai homoksivatag forróságát a hatnapos háborúban, szerzeményei csupán súrolják a politikát. Népszerűségének titka éppen abban rejlik, hogy Izrael maroknyi népének a válság legnehezebb óráiban is képes volt a szerelemről, a vitalitásról, az életörömről énekelni.
A X. Zsidó Nyári Fesztivál rendezői Artzi felkérése által az eddigi rendezvények mélykultúra-tradícióját kívánták felfrissíteni úgy, hogy gondolnak a fiatalabb korosztályra is. A popénekes pályafutása során több mint egymillió lemezt adott el hazájában. E bűvös határt azóta sem sikerült átlépnie másnak az ottani könnyűzeneiparban. Hogy miért, arról saját szemünkkel győződtünk meg a koncerten: Shlomo Artzi ízig-vérig showman. Nem csak előad – él, lubickol a közegben. Már a bevezető, fergeteges, mindent elsöprő, szinte „nagyzenekari” szerelésben előadott szám alatt lehetett látni, profikkal van dolgunk. Nem kevesebb mint négy gitár, két dob, két szaxofon, zongora és harmónium, elektromos hegedű, piszton, furulya, fuvola, klarinét és mandolin kísérte az énekest. S ezután valami szokatlan történt. Artzi lejött a színpadról, elvegyült a nézők között, s a vezeték nélküli mikrofon jóvoltából csak az udvariasság kedvéért látogatta meg az emelvényen zenélő kollégáit. A fejreflektor kezelőjének akadt a legnehezebb dolga – megtalálni Shlomót a tömegben. Mert történt odalent minden. Együtténeklés, vállalkozó nézők meglepően intelligens szólói, csoportos fényképezgetés, kölcsönös ajándékozások, állva ringó csápolás, vállvetős tánc a széksorok között, sőt, jónéhány szám erejéig trubadúrunk egy szék tetején ragadt a nézőtér kellős közepén. S ahogy kibontakozott a műsor, úgy tisztult a kép körülötte. Artzi a saját életét énekelte el. Egy kibucban született, szülei a soa, a zsidó holokauszt túlélői voltak. Tizenkét évesen már közönség előtt gitározott és énekelt, tizenhat volt, amikor első dalát megírta. Öt évvel később az Év énekese címet szerezte meg Izraelben, Ahavtiha (Szerettem őt) című kompozíciójával. Egymás után ötször nevezett az ország dalfesztiváljára, hármat meg is nyert – ezt a fesztivált szó szerint mindenki nézi Izraelben. S akkor, 1975-ben óriásit bukott az Európai Dalfesztiválon, majd egy azt követő lemezével. Két évvel később megkomponálta búcsúalbumát, az Eltévedt embert, majd úgy döntött, föladja az énekesi pályát. S akkor megtörtént a csoda: a gyűjtemény azonnal toplistára került. Azóta őt tartják Izrael Bruce Springsteenjének. A farmernadrág, a fekete trikó, az akusztikus gitár stimmel. De én többet látok benne. Artzi szerencsés keveréke a Bob Dylan-Leonard Cohen-Rod Stewart vonalnak. Hangtestvér.
De elsősorban Shlomo Artzi. Muzsikája balladás rock, jiddis népi elemekre írva. Korábban Jichak Rabin emlékére előadott két dala, a Haish Hahu (Ez Ember) és a Uf Gozal (Repülj, kicsikém) kulthimnusszá vált hazájában. Az egyetlen számot, amit ezen az esten előadott legújabb albumából, a Shfuimból (Józan ember), a közönség percek alatt megtanulta. De együtt énekelték vele a budapesti koncert talán legmeghatóbb dalát, a hetvenes években fogságba esett három katonáért imádkozó Adj esőt és időt, de hozd vissza a napfényt is. De hallottuk olyan sikerszámait is, mint a Hold, a Táncolj és feledj, az Augusztusi forróság és a Ne hagyjuk el a várost. S persze helyükön voltak az elmaradhatatlan bravúrok, a kétkezesek egy gitáron, a hárompár-kezesek szekrénydobon, a négykezesek zongorán. A ráadások? Jiddis motívumok popkeringőbe ágyazva, majd azok a klezmerdallamok, amelyekről azt hisszük, egész életünkben ismertük őket – még akkor is, ha nem hallottuk őket soha.
Hogy mit tanultunk vendégünktől e fülledt nyári éjszakán? Jó, ha van egy népnek, legyen bármelyik, egy ilyen illúziómestere. Nekünk, magyaroknak is elkelne egy Shlomo Artzi, az életigenlésével, a mosolyra késztetésével, a nehézségek pozitív megközelítésével.
Somogyvári D. György
