Gráber Margit és Perlrott Csaba Vilmos magángyűjteményekben. Budapest Galéria.
Népszabadság * Rózsa Gyula * 2007. augusztus 29.
A rendezés vegyíti a Perlrott- (balra) és Gráber-műveket (jobbra)Kép: Szabó BernadettKönnyű dolguk van azoknak a műgyűjtőknek, akik egy-egy Perlrott vagy Gráber Margit birtokosai. Zavartalanul, hoszszan gyönyörködhetnek egy korai, kubizáló derűs csendéletben, hibátlanul megoldott, kontúros Kecskemét-látképben, elmélyedhetnek egyetlen, komoly Gráber-portréjukban.
Nem töri meg a hangulatot mindaz, ami a kvázi-emlékkiállításba újra és újra belezavar, és amiről – ami ellen – a kurátor sem tehetett semmit: az egyenetlenség. Benedek Katalin éppen tőlük, a szerencsés műgyűjtőktől és magántulajdonosoktól szedte össze Perlrott Csaba Vilmos és Gráber képeit és grafikáit, ám sajátos módon az összesítés nem lehetett azonos a részöszszegekkel.
Első látásra mintha túl sok volna az alkotói korszak. A látogató eleinte csak azt észleli, hogy Perlrott, az egykori művészpáros színesebb és markánsabb tagja nagybányai növendékként magabiztos neós, azaz posztimpresszionista képeket festett, ezt folytatta a kecskeméti művésztelepen, egészen addig, míg a Nyolcak közelébe nem került. Nem lett Nyolcak-tag, de egy remek a sok közül, Külvárosi részlet című vászna egyedül is indokolja, hogy a művészettörténetek a csoportról írt fejezetek végén említik. Időközben, Párizsban és Párizs hatására kubizáló, majd egészen kubista csendéleteket komponált. Tény, hogy ezek a kompozíciók az idő teltével és a háború közeledtével mind színesebbek, mind harsányabbak lettek, de annyira nem, hogy felkészítenék a nézőt az elkövetkező, expresszionista képekre. A Téli utca, igaz, harmincöt körüli dátummal színtiszta, hűvös expresszivitás, nyoma sincs rajta sem a korábbi konstruktivitásnak, sem annak a Nagybánya-hatásnak, amely a két háború közötti korszakot jellemzi.
Mégsem a korszakváltások okoznak hiányérzetet. Perlrott, a Nagybányáról induló, Párizst többször megjárt, kilencszázhúsztól huszonháromig németországi emigrációban dolgozó festő generációjának szabályos pályáját járta be; ha a gyors váltások adnának okot a számonkérésre, számon lehetne kérni Berény Róbert zseniális és káprázatos váltásait is. S tovább: a magyar művészet a forradalmak bukása után idehaza nem folytathatta avantgárd hagyományait, ezt szemére hányni legfeljebb a történelmi realitással számolni nem akaró elviség szokta. Nagybányához, a festő által oly sokszor felemlegetett Nagybányához Perlrott Csaba is úgy fordult, mint a Gresham nagyjai egy izolált helyzetben, egy kilátástalanul reakciós országban. Sőt, ha Szőnyi képein hatalmas, puha formák és gyönyörködtető színek mögött sejlik fel a szerkezet, ha Bernáth líráján rezerváltan, szigorúan szűrve üt át az expresszivitás, Perlrott végig, a korszakon át láttatja az előzményeket párizsi hídkonstrukcióin és harsány csendéletein. Ez a hűség – nevezhetjük határozatlanságnak is – a hiányérzet fő oka.
Perlrott nagybányai és szentendrei vedutái ekkor nem eléggé nagybányaiak, de nem eléggé szerkezetesek és nem eléggé expresszívek. Minden elem érvényesül érett kori művein, de minden elem tompítja, hatástalanítja, zavarja a másikat. A konstruktivitás a tűnődő hangulatfutamokat, az expresszivitás a megszerkesztettséget. Ebből a döntésképtelenségből már a tízes években is csak ritka kegyelmi állapotban sikerült kikerülni, a háború után pedig alig: az Almaszüret nagybányai verőfényében a hajdani, még posztimpresszionista Kernstok kék szoknyás Szilvaszedői egy kubistán megszerkesztett asszonnyal serénykednek, hogy megtöltsék egy a Nyolcak izomzatával tagolt férfi puttonyát.
Ami mit sem változtat azon a tényen, hogy az egyik utolsó festmény, az 1954-ben elkészült Lola háza (Szentendrei művésztelep) ismét csak remekmű. Kiteljesedő, hatalmas zöldek, finom erővel meghatározott épületformák, lendület és mélység emeli magasba az egy év múlva elhunyt Perlrott Csaba Vilmos munkásságát. Nem először, de utoljára. Amint Gráber csendesen kitartó piktúrája, ez a többnyire ugyancsak tartózkodó konstruktivitással jellemezhető, ámbár attól ugyancsak el-eltérő (legjobb portréiban zengő színességgel kiteljesedő) életmű is indokolta a kiállítást. Érett darabjaival örömet okozott, és hiányt pótolt. Egyedül az nem világos – mert sem téma, sem motívum, sem képcím, sem bevezető szöveg nem ad rá magyarázatot -, hogy miért éppen a Zsidó Nyári Fesztivál részrendezvénye.
