Már éppen hinni akartam, hogy a Magyar Gárda legfőbb célja az életünket megkeserítő kutyagumi begyűjtése, amikor a szeme közé néztem az ötvenhat masírozó daliának szombat délután a Várban, és hirtelen megvilágosodás tört rám: ezek nem érik be ennyivel. Mert ahhoz, hogy begyűjtsék az utcákon, tereken helytelenül hátrahagyott kutyaürüléket, igazán nem kellene ilyen maskarába öltözniük. Csak nem valami másra készülnek?
Áldott jószándéktól vezérelve azt is hinni akartam, hogy a szigorúan hierarchikus rendben épülő egyházak képviselői véletlenül és vétlenül asszisztálnak a mozgalom létrehozásához. Csak akkor fogtam gyanút, amikor nemzetmentő gárdát emlegettek, s arra osztottak áldást.
De bizakodó maradtam, mert megéreztem a szervezkedés mögötti emelkedett szellemiséget. Tetszik nekem az a szofisztikai csavar, amivel egy olyan politikai párt, amelynek holdudvarából, mi több, hivatalos szervezetéből nőtt ki ez az alakulat, most egyetlen laza mozdulattal áttolja a felelősséget politikai ellenfeleire. Az államhatalomtól vár segítséget, azoktól a hatalmi szervektől, amelyek tevékenységét és tekintélyét itthon is, nemzetközi téren is eddig csak rombolni próbálta. Moliere, ha élne, minden bizonnyal elismerően csettintene egyet, és új darab írásába kezdene. Lecserélné Tartuffe-öt, a piti dilettánst egy ízig-vérig mai figurára.
Áradó gondolataimat megszakítja az újra meg újra felharsanó pfújolás, amely az árpádsávos zászlókat lengető tömeg felől érkezik. Figyelem, mikor a leghangosabb. A melegek, a zsidók vagy a cigányok szervezeteinek az említésénél?
Minden eddiginél nagyobb erővel harsan fel a miniszterelnök sietős távozását követelő skandálás. Egy kopasz nő táncolni kezd, egy fekete bakancsos fiatalember gyöngéden ráteríti árpádsávos selyemzászlaját kedvese vállára, egy decens idős hölgy felsóhajt: „Istenem, milyen szép!”
Nemzetárulók bűnhődjenek! – kiáltja valaki, és érteni véljük, mi célból gyűltek össze ilyen szép számban a fiatalok a Szent György téren. „Bohóchadsereg”, csiviteli a távolban két piros orrú bohóc, de ezt tényleg csak akkor halljuk, amikor egészen közel megyünk hozzájuk. Úgy tudom, egy középső csoportos ovis is bekerült a gárdába, legalább ő biztosan jól szórakozik.
Egyik barátomat cigarettával kínálja egy csillogó szemű bőrfejű a tömegből, már hárítja is el, mondván, ő itt ellenség, de a férfi kedvesen hátba böki: „ugyan, testvér, nem számít, szívd csak el”.
Gordon Agátával, a szivárványszínekbe öltözött meleg írónővel már a kávénkat kavargatjuk az egyik, járdára kitett asztal mellett, amikor lehömpölyög az utcákon a tömeg. Nézzük az arcokat. „Nem elég boldogok” – mondja Agáta, és valóban, inkább dühösnek, mint elégedettnek látszanak. Egy fiatalember katonás léptekkel közeledik, és amikor elhúz mellettünk, tisztán halljuk, mit morog: „kriptokommunisták, buzik, zsidók”.
Erről ismét eretnek asszociációm támad. Amikor a zsidókat a Duna felé hajtották, hogy belelőjék őket a jeges vízbe, a pesti utcán békésen korzóztak a járókelők. Talán még egy mosolyt is küldtek a nyilasok felé.
Kutyagumit gyűjtő bohóchadsereg ?
Lévai Katalin, az Európai Parlament szocialista tagja
