Bogányi Gergely úgy érzi, még nem hozta ki önmagából a maximumot Fotó: Demecs Zsolt – Éppen próba közben zavartuk meg, ha jól sejtjük, keddi, a Zsidó Nyári Fesztiválhoz kapcsolódó koncertjére gyakorolt. A művész a látottak alapján szenvedélyesen beleélte magát a zenélésbe.
– Ha ezt látták, akkor sikerült megmutatni a lényeget. Ez nem egyszerűen csak arról szól, hogy betanulunk egy produkciót, akármilyen magas szinten is majd elő- vagy eladjuk. Sosem engedem meg magamnak, hogy valami rutinból történjen. Az igazi zenésznek ennél többről kell hogy szóljon egy koncert, én pedig annak szeretném tartani magam.
– A professzionalizmussal az ön felfogásában nem férnek össze a rutinszerű megoldások…
– Egyáltalán nem, sőt. A dolog mélységét tekintve inkább ez az amatőr hozzáállás. Az igazi az kellene legyen, hogy mindig valami újat adjunk, de úgy, hogy nem önmagunkat akarjuk megvalósítani, hanem a művet helyezzük előtérbe. Ami persze óhatatlanul keresztül- megy rajtunk is, de ez így természetes. Még jó is, hiszen a művet próbáljuk interpretálni, benne van a saját énünk.
– Mennyiben tudja a közönség mindezt átérezni?
– A visszajelzés elég egyértelmű. De nem biztos, hogy a taps hosszúsága a siker feltétlen jele. Sokkal inkább számít, amit néhány hallgató szemében láthatok koncert után. Ilyenkor érzem igazán, hogy az előadásunk hat a közönségre, és ilyenkor érezni, hogy volt értelme az egésznek.
– De ahhoz, hogy ilyen érzelmeket válthasson ki, illetve éljen át, komoly munkára lehetett szükség. Négyévesen kezdett zenélni, néhány évvel később már díjat kapott egy rangos versenyen…
– Így történt. De sokáig nem voltam az a gyakorló típus. Csak hallottam valamit, és utána megpróbáltam eljátszani. Aztán később rájöttem, hogy bizony sok időt kell gyakorlással tölteni. Valóban korán kezdtem zenélni. A szüleim is zenészek, így igen hamar közel kerültem a muzsikához. Amióta az eszemet tudom, a zongora vonzott magához, élmények kimeríthetetlen tárháza volt számomra mindez.
– Hatévesen pedig különdíjat kapott a nyíregyházi Országos Zongoraversenyen…
– Igazából ott nyolc év volt az alsó korhatár, a döntőben pedig nem kaphattam díjat, így lett belőle különdíj. Kilencévesen ugyanezen a versenyen első díjat kaptam.
– Majd szintén nagyon fiatalon, harmincévesen Kossuth-díjat kapott. Mit jelentett a legrangosabb művészeti elismerés?
– Megtiszteltetés volt, holott már akkor is túl voltam több mint ezer komoly koncerten. Persze fantasztikus élmény volt. Adott egy bizonyos tartást és lökést, hogy jó az, amit csinálok.
– Változtatott mindez a pályáján? Egyáltalán hogyan lehet tovább- haladni egy ilyen rangos elismerés után?
– Nem változtatott meg, de erősítette a pályámat. Magyarországon talán ez a legrangosabb díj, de mindig lehet továbbfejlődni. Még nem érzem úgy, hogy elértem volna a maximumot. Például jó dolog, ha sikerül a közönségből kiváltani a már említett hatást, de nem biztos, hogy két nap múlva képes vagyok ugyanerre. Azon kell dolgozni – miközben nem szabad rutinná válnia a zenélésnek -, hogy mindig elő tudjam hozni magamból ezt a többletet.
– Mire számíthatnak a hallgatók a keddi koncertjén?
– A műsor szenzációs, Rahmanyinovot fogunk játszani kiváló zenekarral és karmesterrel. A II. zongoraversenyt adjuk elő, ami az egyik legnagyobb, legromantikusabb darab, amit valaha is írtak. Tele érzelemmel, tömény romantikával. Nem mellesleg ez az egyik legnehezebb darab. Annak külön örülök, hogy én választhattam a darabot.
– Azért, mert az egyik legnehezebb?
– Azért is és mert az egyik legszebb darab. Az ember ilyenkor mindig megrémül egy kicsit, akárhányszor játszotta is a darabot. Ha a koncert előtt belegondolnék, hogy hány hangot kell eljátszanom, rosszul is lennék. Csak megpróbálom magamat ráhangolni a darabra.
Horváth B. Barnabás
Pályakép
A zongoraművész 1974-ben született Vácott. Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneakadémián, az egyesült államokbeli Indiana Egyetemen és a helsinki Sibelius Akadémián végezte. 1996-ban megnyerte a Budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyt, és a világ leghíresebb koncerttermeiben is volt már fellépése. 2000-től Liszt-díjas zongoraművész, 2002-ben a Fehér Rózsa Lovagrend Érdemkeresztjével tüntette ki a finn köztársasági elnök, majd 2003-ban a Pest Megye Kultúrájáért kitüntetést is megkapta.
