Vélemény és vita 2007-08-26 23:30
A kiskorúsítás „szabadsága”
Az utóbbi időben több fórumon előforduló, látszólag tisztán esztétikai kérdés, hogy mi köze lehet a morálnak, a hazafiságnak, a politikának, egyáltalán az elvont eszmei értékeknek a művészethez. Kell-e, szabad-e ilyen elveket közölnie, orientálnia a szerzőnek? Kétségkívül igazat kell adnunk azoknak, akik szerint a morális tanköltemények, a programszerű hazafias líra gyanús „műfajok”, de hát valójában obligón kívül vannak, nem kompetensek.
A helyzet azonban ennél bonyolultabb, még akkor is, ha a hitelesség körén belül tekintünk szét. Az eszmei, erkölcsi „vérvonalat” ugyanis a világirodalom döntő részében felfedezhetjük, de az érintett művek emiatt talán mégsem kidobhatók.
Más szféra
Odüsszeusz nem a házastársi hűség erkölcsi értékének mintaképe, mikor a legjobb nőkkel (Kalüpszó, Kirké, Nauszikáa) csalja meg Pénelopét sanyarú hányattatásai során, miközben a feleségétől hűséget vár (az antikvitás sem a női emancipáció kora); de mégis igyekszik haza – nem ad példát, de mindenképpen viszonyul erkölcsi elvekhez. Hamlet se makulátlan, színlel, megtéveszt, szerepet játszik, gyilkol, ugyanakkor ő az, aki a „fiat justitia pereat mundus” elvét a hezitálás után következetesen képviseli. További, csupán példaszerű elméleti aggályokat adhat mondjuk Verlaine, az anti-polgár istenkeresése, a vagabund Ágoston eksztatikus vallomása, a hazáját ostorozó Ady gyöngéd szava: „Kicsi országom, újra meg újra hazajön a fiad”; a köteteivel „házaló” József Attila fohásza: „édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!”; vagy a hazája törvényei miatt elpusztított Radnóti sorai: „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága”.
De nehéz lenne ezen túl azt is tagadnunk, hogy Kundera, Vonnegut írásainak vagy akár Esterházy Fuharosok című munkájának ne lenne valamiféle erkölcsi, politikai relevanciája. Ez valami olyasmi volna, mint azt mondani, hogy Picasso békegalambja nem jelent semmit, vagy azon révedezni, hogy mi is valójában a Piet szellemisége. Eszméket propagálni, együtt üvölteni a farkasokkal persze más dolog.
Ahogyan csakugyan más szféra a művészet, a politika és az erkölcs is. Mondjuk Kant antropológiai ihletésű „esztétikája” után már köztudottan. Kant egyébként azt mondja, hogy a morális bár egészen más, mint esztétikai, de úgy, hogy az előbbi az utóbbiban felszívódik, eltűnik, hasonlóan ahhoz, ahogyan a fényből és a vízből valami más jön létre a növényben, mint ami eredetileg volt.
Méhkasdöngicsélés
Távolról sem arról van tehát szó, hogy a művészethez képest az etika vagy a politika igazságai nevetségesek. Először is: a politika és az etika külön szféra, és itt most nem arra gondolok, hogy a politika a morál szempontjából mindig „büdös”, hanem arra, hogy már Machiavelli óta ismerten más játéktér, ahol, bár nem függetlenül attól, de mégsem szükségképpen elvont erkölcsi szabályok szerint folyik a játék. Más oldalról pedig az erkölcsi értékek relativizálása (inkább hermeneutizálása) egyáltalán nem rendíti meg az erkölcsi értékek jelenlétét; már csak abban az esetben, ha azokat nem úgy tekintjük, mint a széplélek üzeneteit, hanem mondjuk úgy, ahogy egy amerikai esztéta (L. Trilling) mondja: az erkölcs „egy közösség implikációinak méhkasdöngicsélése”, azaz bár követelés, mégis legalább annyira sokféleség, amely a közösség önmegóvásában valahol kifizetődő.
Az erkölcsiség világa tényleg relatív, de ez semmiképpen nem negligálja. Ahogy egyébként „relatív” a kereszténység értékvilága is, hiszen a protestáns és a katolikus ugyanazt a szöveget olvasva jut másféle meggyőződésre.
Relatív jelleg
Miért a műalkotás volna az az egyedül kitüntetett szféra, amely kivonhatja magát a különböző értékítéletek, ízlésítéletek alól? Mi dönt? Valószínűleg az idő, de melyik? A mostani…? Vagy esetleg az ítészek? Ennek alapján Kertész Imre Nobel-díja kapcsán az egész magyar irodalomtörténészi, kritikusi stáb összepakolhatna, és elmehetne, hiszen kis túlzással nem is tudott a szerzőről. (Egyébként a Sorstalanság – hacsak nem tekintjük a holokausztot valami időn és történelmen kívüli csapásnak – nehezen fogható fel etikai érintettség nélkül, még akkor is, ha az írói technika ennek ellentmondani látszik.)
A relatív jelleg, a viszonylagosság az ethosz esetében nem fogyatékosság, hanem az erkölcsi norma egyénre szabottságának lehetősége. A műalkotás más értelmű relativitása pedig a polifonitás, a különböző korok, kultúrák számára való megszólalás záloga. A Heidegger, Gadamer, Derrida munkáival iniciálható posztmodern – amely sokkal inkább szemléletmód, mint művészeti irányzat – valóban felüdülést jelenthet, mert oldott, valóságszerű, és lemond mindenféle akadémikus megfeleltetés lehetőségéről, értékpreferenciákról, jó és rossz ízlés dimenzióiról. Ám a posztmodern békés relativizmusának nyomában járó kulturális liberalizáció nemcsak az erkölcsi vaskalaposságot, az üres tekintélytiszteletet tünteti el, és szabadítja fel az addig „védett” befogadót, de más oldalról (szigorúan profit alapon) erősíti, sőt mindenhatóvá teszi a divat sznobériát, a kulturális szemét tömegfogyasztását, azt az inautentikus világot, amelyben, Heidegger szavaival, az individuum akárki, a dolog holmi, a tevékenység tevés-vevés, a beszéd fecsegés.
Végezetül arról sem feledkezhetünk meg, hogy a művészet alapvetően antidemokratikus jellegénél fogva egy érdekes individualitás és egy kor találkozásából születve, ha nem is üzen, még kevésbé hirdet, de azért szól az életről (életproblémákról), a hiteles értékek hiányáról is, ha ez eltűnik is esetleg a szétesettség, a kritikátlanság, a kulturális kiskorúsítás „szabadságában”.
Vitánkban eddig megjelent
Végh Attila: Punk”s not dead (augusztus 14.); Szajlai Csaba: Punk is dead (augusztus 18.); Szentesi Zöldi László: Szalonpunkok kora (augusztus 22.)
Szabó Tamás filozófus
