Nem vitás: a Jobbik nevű párt elnökének sikerült átlépnie a média és a politizáló közvélemény ingerküszöbét a Magyar Gárda nevű paramilitáris szervezet augusztus 25-i megalakulásának – jó előre bejelentett – hírével. A siker egyik oka nyilván a nyári politikai uborkaszezon volt, amikor – a gyér kínálat okán – átmenetileg amúgy is felszökik a politikai zöldség ára. Részben erre hivatkoztak azok a véleményformálók is, akik szerint egyesek túlreagáltak egy pitiáner ügyet, amelynek normál körülmények között figyelmet sem kellett volna keltenie, nemhogy hisztériát.
A sajtó mellett – annak unszolására – reagáltak az ügyre a pártok is. Szintén az uborkaszezonnak megfelelően: valamely épp elérhető másod- vagy harmadvonalbeli politikusuk révén. Különben meg elég sajátosan: a két kicsi tiltakozott, a két nagy sumákolt – mindegyik a maga módján.
Komoly helyről, súlyos politikai szó mindeddig nem hangzott el.
Ami szerintem igen sajnálatos. Úgy vélem ugyanis (mint konzervatív liberális), hogy a Magyar Gárda ügyét elbagatellizálni akaró (zömmel balliberális) véleményformálók tévednek. Nem kicsit: nagyot. A már említett – a politikai uborkaszezon fokozó hatására utaló – hivatkozásuk racionális, kétségkívül meg is állja a helyét: kábé annyira, mint az, hogy húsz deka cián éhgyomorra rosszabb, mint telire. Komolyabbnak tűnik az a megállapításuk (ez valójában inkább feltételezés, illetve remény), amely szerint a szóban forgó szélsőségesek roppant kevesen vannak (lesznek); továbbá legalább annyira nevetségesek, mint amennyire félelmetesek; végül, hogy társadalmi bázisuk csekély, a közvélménykutatók nem is tudják mérni, lásd a Jobbikot. Tehát nem kell tőlük félni, hisz esélyük sincs elérni az ötszázalékos küszöböt, és bejutni a parlamentbe.
Ezek az állítások is igazak – részben. Továbbá – csaknem teljesen – irrelevánsak is. Ami az elsőt illeti: korántsem olyan biztos, hogy kevesen lesznek. A fiatalok körében végzett legújabb közvélemény-kutatások szerint ugyanis egyre jelentősebb – immár tíz százalékot meghaladó – az extrém jobboldali politikai eszmék, célok és módszerek iránt vonzalom. Ma még tényleg nehéz elképzelni kiterjedt mozgalomként a közelharc elemeit jól ismerő és alkalmazó, fekete egyenruhás, árpádsávos félkatonai alakulatok hálózatát. De kérdezem: tegnap, tegnapelőtt el lehetett képzelni azt a gyűlöletkeltő, fenyegető, gátlástalanul zsidózó, őrült beszédet – s a neki teret adó nyomtatott és internetes fórumokat -, amely ma elképesztő virulenciával terjed és burjánzik? El lehetett képzelni az árpádsávos zászlóerdőt, ami hosszú hetekre elborította a főváros utcáit és tereit? El lehetett képzelni a tévé ostromát? Hogy pár tucat feltüzelt, jól szervezett, jól vezetett, jól verekedő futballdrukker – pár ezer orbánista politikai szurkoló s az orbánista tévé támogatása mellett – el is tudja foglalni?
Mert bizony ilyesmikről szól ez a történet: nem a parlamenti küszöbről! S természetesen nem is a haza leventepuskákkal való megvédelmezéséről, ami egy NATO-tagállam esetében, a XXI. században csakugyan végtelenül nevetséges. A történet a szervezett utcai erőről s annak majdani felhasználásáról szól. A zsidók megfélemlítéséről. A baloldal megfélemlítéséről. Rendezvények, gyűlések megzavarásáról. Ha kell, szétveréséről. Ami eddig történt csak, előjáték volt. Gyenge, szervezetlen és amatőr. A kendermagosok inzultálása. A rakparti megemlékezés meggyalázása. A homoszexuálisok bántalmazása és a többi.
Nem kell, hogy sokan legyenek. Elég, ha határozottak és félelmetesek lesznek. A baloldal pedig – mint eddig – határozatlan és gyáva. Amilyen most, a Gárda ügyében is. Mert minden a társadalmi-politikai közegen múlik, ami körülveszi őket. Ha úgy érzik, lehet, még ezt is lehet, még ezt is, szinte bármit: akkor megteszik.
Ott lesz mögöttük egy kis párt – a mögött pedig a nagy.
Amelynek a vezére sohasem habozott – amennyire kellett s lehetett – ki- és felhasználni a radikális erőket, a radikális módszereket. Aki az utcát, a közvetlen demokráciát, a nép igazát tekinti és hirdeti legitimnek a szabad választással, a parlamenttel, a köztársaság alkotmányával szemben. Aki évek óta latolgatja és lebegteti a törvényes kormány elleni lázadás lehetőségeit. Aki élen jár a politikai ellenféllel szembeni féktelen gyűlöletkeltésben: ő adja a hangot, ő diktálja a tempót. Kedvenc lapja a Magyar Demokrata, amelynek főszerkesztője a Magyar Gárda egyik alapítója. Nemrég kifejtette, hogy egyesek (amúgy érthető) érzékenysége miatt nem mondhatunk le egy olyan nemzeti jelképünkről, mint az árpádsáv. A Jobbikról ő csak az idősebb testvér bölcs, aggódó, szeretetteljes hangján beszél. Arról a politikai pártról, amelynek elnöke (aki sosem lesz olyan karizmatikus vezér, mint ő) most fekete egyenruhás, árpád-jelvényes, lőgyakorlatokra és verekedésre kiképzett félkatonai szervezetet alapít.
Hogy politikai párthoz efféle alakulat kapcsolódjon, az a nyugati demokráciákban nemcsak ismeretlen, de teljességgel elképzelhetetlen és tűrhetetlen jelenség. A második világháború befejezése óta. A két világháború között gyakorlattá vált egyes országokban: e gyakorlat rövid úton vezetett el a demokrácia szétveréséhez, a diktatúra kiépüléséhez.
Az elején mindenütt kevesen voltak, és nevetségesek voltak. Aztán többen lettek, és egyre félelmetesebbé váltak. A történet vége mindig az lett, hogy a szervezett, gátlástalan, erőszakos kisebbség ráerőszakolta az akaratát a naiv, tétova, ijedt, elámított, előbb-utóbb rendre és erős kézre vágyó többségre. Az elején képtelenségnek tűnt, hogy bekövetkezhet. Ki hitte volna? A nemzetközi környezet sem tűnt olyannak: a nyugati demokráciák uralma biztosnak látszott, a Népszövetség illúziója valóságnak. Aztán mégis…
A mai nyugati világ sem olyan stabil, mint amilyennek látszik. Már rég nem is látszik annak. A posztszovjet féldemokráciák világa még kevésbé. És a válság mindig a periférián kezdődik…
A Gárdával a magyar jobboldal, a magyar politika átlép egy újabb határt.
Debreczeni József
