Fotó: Reuters – Chris Helgren
A hívő emberi élet és az egyház viszonya oly bonyolult, az egyéni és a társadalmi lét annyi síkján jelenik meg – a napi életgyakorlástól a tradícióig, a morálig és a metafizikáig -, hogy még kérdések felvetése is – bocsánat itt a szóért – istenkísértés. Istenkísértés még/már a „tematizálás” maga is, hiszen valójában az olyasféle alapelemek és alapelvek is meghatározhatatlanok, mint például a „hit” vagy a „hívő ember”.
Pedig a kísértő kérdést aligha háríthatjuk el, hiszen naponta meg kell élnünk: meddig jutunk el a személyes istenhit „gyakorlása”, visszafogottabban szólva, a magányos istenkeresés és az egyház mint intézményes rend és rítusgyakorlat kapcsolatának tisztázásában, ha visszatérünk a kezdetekhez? Mert ez a viszony tisztázásra szorul, és mert a kezdetekhez minden pillanatban vissza kell térnünk, ha hívő – esetünkben keresztény-keresztyén – embernek hisszük magunkat.
Mi is ez a kezdet, és mit látunk onnan, ha oda visszalépünk? A kereszténység nagy ajándéka az, hogy pontosan megmondja Isten megközelítésének módját. Ez mi más is volna, mint Jézus követése. „Követlek téged, Uram – tudósít Lukács apostol egy derék mindennapi emberről, akit „meggyőzött” Jézus szava és tekintete -, de előbb engedd meg nékem, hogy búcsút vegyek azoktól, akik az én házamban vannak. És monda néki Jézus: Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Nem tudni, mi lett ezzel a „hitre hajló”, „hinni hajlamos” férfiúval, mindenesetre a mából nézve szerencsés embernek tarthatjuk őt. Szerencsésnek, mert kérdésére a választ az egyetlen illetékestől, magától az Emberfiától kaphatta meg: nem volt közvetítő, nem volt a kinyilatkoztatást lefordító „tolmács”, nem volt még egyház.
A hívő vagy hinni akaró ember szempontjából az egyháznak megszámlálhatatlanul sok funkciója közül egyetlen jöhet számításba: segíteni Isten keresését, azaz segíteni Jézus követését. De hát hogyan? Lehet-e egyáltalán? Az ilyen végsőkig személyes, egzisztenciális törekvésben közreműködhet-e egy intézmény, amelynek mint intézménynek a lényege éppen a személytelenség? És itt be kell iktatnom egy szikár és szigorú kitérőt.
Milyen ma az egyház? Ma és itt. A katolikus, meg a zsidó, meg a protestáns. (A szekták és kisegyházak ügye sokkal kétesebb, hogysem e helyütt ki lehetne térni rájuk, noha egy biztos: a zömük – és ez sikerük titka – pontosan érzékeli azt az igényt, amellyel a nagy egyházak által „szervezett” hitélet lényegében nem tud mit kezdeni. Ezek – az olykor, valóban – „hitben utazó cégek” azzal áltatják a hozzájuk közeledőket, hogy ők birtokolják a személyes istenélményhez vezető „technológiákat”. És hol vannak még a táltosok, a keleti megvilágosodottak, az energiaátadók meg egyéb transzendenciakufárok.)
A mai egyház éppen azáltal munkálkodik a maga végromlásán, amivel a túlélésén munkálkodik. Jellegzetes újszövetségi paradoxon, hogy azt veszítjük el, amit megtartani akarunk. Buji Ferenc remek és szorongató műve, Az elfelejtett Evangélium (Kairosz Kiadó, 2006) azért íródott, hogy az evangéliumi tanítást szembesítse a mai keresztény-magánemberi életgyakorlattal. A mai „polgári kereszténységeszménynek, egyszersmind a világ egyházzal szemben támasztott igényének a lényege az, hogy az egyháznak egyetlen ponton sem szabad ellentmondania ama világ legtágabb értelemben vett szemléletének, életfelfogásának, amelyben helyet kap. Egyszerűen a modern – liberális és demokratikus – világ egyik elemévé kell válnia, és ennek megfelelően nem nevelhet olyan embereket, akiknek egyházi hátterük bármiben is hátrányt és akadályt jelentene világi érvényesülésükben.” Ez természetesen és durván szólva Jézus követésének megtagadását jelenti, az egyház buzgó vagy hallgatólagos jóváhagyásával, hiszen ez a gyakorlat „az evangéliumi tanítást az aktuális életgyakorlat szintjére igyekszik leszállítani, ahelyett, hogy az életgyakorlatot igyekezne felemelni arra a szintre, amelyben az evangélium megfogalmazódott”. Mindezt tetézi nálunk az elmúlt félszáz év, az akkor és ma mindenbe beavatkozó és mindent berondító politika hatása – az egyház méltatlan szolgáinak kollaborációja és a bűnbánattartás elmaradása. Persze szenvelgés volna morált keresni ott, ahol nem lehet: az intézménynek nincs birtokában a személyes megszólalás, vallomás lehetősége. De azok az „egyek” hiányoznak, akik kiállhattak volna, mellüket verve, „bűnbánatukban a földig hajolva”.
S talán ez a pont az, ahol az egyház megújulásában reménykedhetünk. Pontosan úgy, mint az elmúlt kétezer év (ha keresztény időszámítást használunk) minden pillanatában. A globalitás mai megpróbáltatásai, az ellenséges ideológiák és társadalmi mozgalmak csapásai közepette, a kollektív közöny mind tágulóbb köreit nézve az egyháznak újra ki kell nevelnie, jobban mondva el kell tűrnie soraiban, magán az intézményen belül a példaadó, hitvalló egyéniségeket, akik, ugye, kicsit mindig „másként gondolkodók”, kicsit mindig „eretnekgyanúsak”. Tessék csak Szent Ferencre emlékezni, vagy a reformáció bátor nagyjaira.
És az egyház? Az egyház végezze a dolgát: legyen, maradjon. Ne feledje a karitászt és a missziót. Maradjon és legyen a civil társadalom jóravaló polgárainak legfőbb érdekképviselete. De egy percig se feledje, ne hagyja, hogy elfelejtessék vele „elhívásának” kezdő pillanatát, pünkösdöt.
És erre emlékezve munkálkodjon olyan közösségek létrehozásán és együtt tartásán, ahol a hívők a személyes diskurzusban segítik egymást az istenkeresés útján. Jézus ezt is megmondta: „ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Alexa Károly
