Fotó: Népszava-archív Kezdetben kimondottan örült az újdonságnak, élvezte annak minden előnyét, praktikumát. Élete leegyszerűsödni látszott, de egyúttal mozgalmasabbnak és könnyebben elviselhetőbbnek is tűnt.
Akkor kezdődött, amikor egy reggel kibotorkált a fürdőszobába, csak szokásból belepillantott a tükörbe, s legnagyobb meglepetésére saját maga tekintett vissza. Mármint saját maga, de mégsem ő. Tudniillik miközben ő maga – tehát az, aki kibotorkált a fürdőszobába és nem a másik – kissé fáradtan támaszkodott a mosdó peremére, a másik – tehát az, aki nem botorkált ki a fürdőszobába – nem a mosdóra támaszkodott, hanem mindkét kezével a szemét dörzsölte. Ő volt az, semmi kétség, még a pizsama is megegyezett, a gyűrött arc minden redője, sőt, hogy, hogy nem, emitt is meg amott is jól kivehető volt az a pörsenés, ami tegnap este óta éktelenkedett az arcán. Az arcukon.
A másik nem volt ellenséges, ellenkezőleg, inkább határozottan segítőkésznek tűnt. Kifejezetten kedvére volt, amikor ő még csak a fogát mosta, ám a másik már borotválkozott, így aztán sosem késett el sehonnan, minthogy a feladatokat célszerűen és lényegre törően megosztották egymás közt, ha a helyzet úgy kívánta.
Márpedig sokszor kívánta úgy a helyzet.
Hetekbe tellett, mire rájött, hogy a postáit azért nem kapja meg, mert amaz veszi át helyette. Nyilvánvalóan mindent elintézett, befizette a számlákat, megválaszolta a hivatalos küldeményeket, s még az üdvözlőlapokra sem feledett el udvariasan válaszolni. Amikor heteken át magas láz gyötörte, s nem ment be a munkahelyére, egyszer sem telefonáltak rá, érdeklődni hogyléte felől. Biztos volt benne, hogy bejár helyette, s talán még a morc főnökével is jól kijön, ami pedig nem lehetett könnyű. Kifejezetten nehéz lehetett.
Kevésbé volt fáradékony, s mintha kevesebbet köhécselt volna, aminek roppant mód örült, mert az utóbbi időben többször is hosszan tartó, kínzó köhögési roham gyötörte.
Az életet lazábban kell felfogni – mondogatta, s ismerősei csodálkozva tekintettek rá, mintha legalábbis valamilyen változáson esett volna át. Váratlanul a nők körében is sikerei támadtak: hiába – gondolta -, mintha amaz mosolygósabb és előzékenyebb lenne.
Mintha amabban mosolygósabb és előzékenyebb lennék.
Egyre jobban érezte magát új bőrében, s legszívesebben megkérte volna amazt, cseréljenek helyet.
De még jó, hogy nem tette. Amint ugyanis élete lassan megváltozott, úgy lett a másik egyre hidegebb és elutasítóbb. Hol vannak már azok a reggelek, amikor fáradt tekintettel rápillantott tükörbeli mására, szomorkásan, fázósan, meggyötörten, ám amaz egy vidám nevetéssel vagy egy cinkos kacsintással igyekezett tudtára adni, hogy minden rendben, fel a fejjel, elkeseredésre semmi ok. Hol vannak azok a nehezen induló álmos és hűvös napok, amikor egymást segítve készültek el, megosztva a feladatokat, s kényelmesebbé téve az indulás gyötrő pillanatait.
Megváltozott szinte minden. Valamelyik nap csúnyán összekülönbözött a főnökével, s tegnap a barátnője is kiadta az útját, pedig olyan biztatóan alakult minden.
Miért lett az ellenségem, mit követtem el ellene? Már azt sem várta el, hogy segítsen neki, hogy átvegye a postáját, válaszoljon a levelekre, csak azt a mosolyt, azt a cinkos kis kacsintást hiányolta, de lassan ezek is elmaradtak.
Soha ilyen magányosnak nem érezte magát. Gyűlölt fölkelni, gyűlölte minden reggelét, legszívesebben egész nap az ágyban maradt volna. Újra rátörtek a köhögések, a véget nem érő testi kínok és fájdalmak. Megint nem járt sehova: kifejezetten rosszul érezte magát az emberek között.
Egyik reggel nagy elhatározásra jutott. Napok óta nem használta a fürdőszobát, csak feküdt az ágyában, izzadtan, kócosan, megviselten, ám aznap fogta magát, bement a tükör elé, belenézett, s amikor meglátta amannak villámokat szóró tekintetét, dühtől eltorzult arcát, halkan, nagyon-nagyon halkan belekezdett: Mondd, miért gyötörsz, mit tettem ellened? Mért taszítottál el magadtól, miért hitegettél, miért kísértettél? Miért mutattál nekem egy másik életet, amikor csak egy van: nem benned, oh, azt ne hidd, de persze nem is bennem. Valahol itt, kettőnk között, a tükör síkján, megfoghatatlanul, megérinthetetlenül, innen is, onnan is, ugyanúgy és mégis ellentétesen. Te nem vagy nélkülem, én nem vagyok nélküled. Az életemet adtam neked, életet leheltem beléd, te boldogan elfogadtad, még segítettél is nekem. Az én képemre, az én hasonlóságomra. És persze adtál is, nagyon-nagyon sokat. Örömöt és boldogságot, derűt és nyugalmat. Most miért veszed vissza mindezt? Ki vagy te? Ki vagyok én? Melyikünk inkább az, aki én vagyok? Vagy melyikünk nem az, csak szappanbuborék? Te teremtettél engem, avagy én téged?
Ekkor már ordított, teste remegett, szeméből dőltek a könnyek, zokogott és zokogott és lassan elfelejtett mindent és mindenkit, még önmagát is meg a másikat is, egyre nehezebb súly ereszkedett rá, nyomta, taszította, még kapaszkodott, próbált visszajutni, de a nyomás nem szűnt meg, ám egyre könnyebbnek érezte magát, pillekönnyűnek, szinte már szárnyalt, föl és föl, egyre följebb, s olyan sebesen, hogy a levegő suhogó bársonyként simogatta innen is meg onnan is.
Semmi nem maradt utána, csak egy hosszában megrepedt fürdőszobai tükör. Vastag porréteg fedte meg sűrű pókháló, amikor az új lakók kihajították a szemétbe.
A szerző magyar-cseh, jelenleg Párizsban élő zsidó író. Gyerekkorát Budapesten és Prágában töltötte, magyarul először most jelennek meg írásai.
