2007.08.23., 2007. évfolyam, 34. szám
szerző: Mészáros Tamás forrás: 168ra
cimkék: Magyar Gárda, Orbán Viktor, vélemény, Vona Gábor
Miután megalakult a Magyar Gárda nevezetű ultraradikális alakulat – úgy is mint a Jobbik párthadsereg-kezdeménye -, és ez a korántsem felemelő hír meglehetős sajtóvisszhangot keltett, csak idő kérdése volt, hogy a jobboldal médiája azt állítsa: „A baloldal hiszterizálja a társadalmat.” Mármint azzal, hogy ez a gárda egy paramilitáris szervezet. Vona Gábor, a Jobbik elnöke egy múlt heti lapinterjúban már ki is fejtette, hogy szó sincs felfegyverkezésről, csak hát minden magyar állampolgárnak joga van lőtéren gyakorolni, és „mi ennek a kereteit szeretnénk megteremteni”.
A mondat két fele látszólag persze ellentmond egymásnak – mert ugyan miféle kereteket kell megteremteni a lövészethez, ha egyszer azt individuálisan most is bárki jogosan gyakorolhatja -, ám a találékonyabbak már kitalálhatták a választ. A Magyar Gárda tagjai nem csak amúgy passzionátus alapon tanulnak majd lődözni, hanem ország- és nemzetmentő célzattal. Először is felkészülnek egy „NATO-n kívüli támadás” esetére – Vona pártelnök utóbb Romániát, Szerbiát és Szlovákiát nevezte meg potenciális agresszorokként -, aztán itt van a globalizmus, amitől szintén „meg kell védenünk a magyar nemzetet”.
Nos, mindennek hallatán immár bizonyosra vehetjük: igenis paramilitáris csoportosulással van dolgunk. Ami azért ijesztő, mert tudjuk, hogy ilyen szervezetek diktatúrában jönnek létre – vagy olyan demokráciában, amelyet épp az inkriminált csapatok szeretnének önkényuralmi rendszerré deformálni. Arról azonban senki se hallott, hogy pártmilíciák valaha is a plurális jogállam megszilárdításában lettek volna érdekeltek. Úgyhogy nem vitás, a Magyar Gárda létrejöttével a hazai politikai kultúra egyfajta vízválasztóhoz érkezett; és ezzel még a parlamentáris jobboldalon is tisztában vannak.
A kérdés az, miként viszonyulnak ehhez a tényhez. Illik feltételeznünk, hogy korántsem egyformán. Nyilván a Fideszben is akadnak olyanok, meglehet, nem is kevesen, akiknek ez a fejlemény nem a gusztusuk szerint való, akik elvi alapon elutasítják. Ezek közül jó néhányan úgy vélik, hogy pártjuknak nincs köze a gárda megalakulásához, viszont az a tény, hogy helyhatósági szinten mégis sokfelé együttműködik a Jobbikkal, legalábbis gondolkodóba ejti, netán zavarja őket. Mások közülük azért sejtik, hogy a szélsőjobb legújabb szervezkedése talán nem teljesen független a Fidesz némely köreitől – hiszen vannak róla elképzelései, hogyha a vezérkar egységesen helytelenítené a gárdásdit, volnának eszközei a megakadályozására. Mert nemigen akad olyan számottevő forrás akár kül-, akár belföldön, amely a Fidesz kifejezett rosszallása ellenére táplálná az ilyesfajta szervezkedést. Mi több, sokan gondolják úgy, hogy maga a Jobbik sem vágott volna bele a dologba, ha számítania kellett volna a legnagyobb ellenzéki párt komoly rosszallására.
Ezek a mérsékelt körök – túl az ízlésbeli fenntartásokon – veszélyt látnak a gárdában. Mindenekelőtt félnek a kontrollálhatatlanságától meg attól, hogy puszta létével összerántja a baloldalt. De nincs hatásuk a saját pártjuknak arra a szárnyára, amelyik eddig is a fokozott radikalizmusban látta a jövő zálogát. Ez a vezéreszményre építő Fidesz, pontosabban a pártelnök és az övéi, akik éppen ennek a „stílusnak” köszönhetik, hogy megerősödtek, hogy túlélték a 2006-os vereséget. Hogy Orbán Viktor miniszterelnöki ambícióit egy ideje megint nem vitatják el a pártban, hogy a konzervatívok megint fejet hajtottak az eleven mítosz előtt, azt sokan épp a fundamentalista irányzat erejének tulajdonítják.
A Vona-interjúnak van egy felettébb árulkodó, fontos kitétele: a nemzetvédelem céljait a gárda tagjainak szabadegyetemeken, népfőiskolákon fogják tanítani – „hogy az ifjúságot felvértezzük ezekkel az ismeretekkel”.
Tegyük hozzá, hogy a Jobbik már ma is relatíve erős a felsőoktatási intézményekben. Vagyis – ellentétben a MIÉP-pel -, alkalmasnak tűnik a fiatal értelmiségi szélsőségesek összefogására, továbbképzésére. Ennek az euroszkeptikus, antiparlamentáris, a környező államokban – Trianon haszonélvezőiben! – máig ellenséget tételező, nyíltan irredenta élcsapatnak a jobboldal nem lebecsülendő toborzó erőt tulajdonít az ifjúság tágabb köreiben is. És tőlük több szavazatot remél, mint az úgynevezett középről; onnan már nem vár tartalékokat. Ezért, hogy a Fidesz döntéshozói nem hajlandók a nyugati konzervatívok mintájára kitagadni sem a Jobbikot, sem a gárdáját.
Ettől eltekintve azonban ma már valószínűleg nem állja meg a helyét az a „jóindulatú” magyarázat, miszerint a parlamenti jobboldal kizárólag a szavazatmaximálás matematikai, ha úgy tetszik, cinikus megfontolásából kokettál a szélekkel. Az orbáni retorika újabb elemei – nem beszélve a KDNP dermesztő kijelentéseiről – nagyon közel állnak némely jobbikos eszményhez, és egyre kevesebb az ok arra, hogy ezeket ne higgyük őszintén átéltnek.
Nyilván vannak olyan fideszesek, akik nemcsak kockázatosnak vélik a folyamatos radikalizálódást, de ráadásul feleslegesnek is, hiszen a legnagyobb ellenzéki párt jelenlegi fölénye akkora, hogy – szerintük legalábbis – lemondhatna a nem is burkolt nyilas érzetek mégoly óvatos tolerálásáról. De akik így gondolják, azok mögött nincs ideológia, csupán politikai racionalitás; éppen ezért már nem beszélnek egy nyelvet a párt „fősodrában” lévőkkel. Talán nem is látják, hogy ez már nem az ő Fideszük, nem az ő pusztán pragmatikus, hatalomtechnikus jobboldaluk.
Hanem egy olyan vezérpárt, amelyik azért nem irtózik a vele szövetséges ultraradikálisoktól, mert „nemzetmentő” ideálképeik igencsak közel kerültek egymáshoz.
És együtt élik át a radikalizmus élményét.
