Az orbáni plebejus ellenzék úgy veti el a kádárizmus belpolitikai örökségét, hogy gazdaság-és társadalomfilozófiáját felvállalja. Gyurcsány pont fordítva nyomja: a bukott rendszer csődbezuhant ellátórendszereit kényszeredetten lebontja, viszont az MSZMP-ikonográfia hőseit és a pártállami kompromisszumok robotosait legitimálni akarja.
2007. augusztus 21., Berlin – a DPA jelenti: „Angela Merkel hivatala sajtóközleményben tudatta, a szövetségi kancellár posztumusz érdemrendre terjeszti fel Ernst Röhmöt, az SA vezérkari főnökét. Továbbá emléknappá nyilvánítja július 2-át, kivégzésének dátumát. Az NSZK kormányfője hozzátette: Röhm, akit Hitlerék koholt összeesküvési vádak alapján, bírói ítélet nélkül lőttek főbe, az antikommunista ellenállás vezetője, német patrióta volt.”
Ha a fenti hírügynökségi jelentés valóságtartalommal rendelkezne, a nácikat leverő Szövetséges és Társult Hatalmak kormányai másnap elkezdenének gondolkodni, nem hamarkodták-e el, hogy véget vetettek Németország megszállásának. Valószínűleg Izraeltől is kapna az ország néminemű diplomáciai megrovót.
*
Mindez a szürreálba lógó hasonlat annak kapcsán jutott eszünkbe, hogy Gyurcsány Ferenc nemzeti gyásznappá kívánja tenni a honvédség néphadsereggé szovjetizálásában elévülhetetlen érdemekkel bíró kommunista tábornokok felakasztásának évfordulóját. Akik – az SA főparancsnokához hasonlóan – áldozatul estek a rendszernek, amely kiépítésében lelkesen vettek részt.
Való igaz, Sólyom László, a Rákosi-diktatúra hadseregének vezérkari főnöke és társai – elcsapott ludovikás tisztként – harcoltak a nácik és hazai kiszolgálóik ellen. De céljuk nem a polgári demokrácia megvalósítása, hanem egy másfajta színezetű totalitarizmus bevezetése volt. Az illegális kommunista pártba belépett Sólyom 1945-ben Budapest rendőrfőkapitánya lett. Rákövetkező évben pedig a HM katonai főcsoportfőnökévé nevezik ki. Az „56-os Intézet honlapján található életrajza szerint 1948 decemberében lett a honvédvezérkar feje.
Ekkora Magyarországon kiteljesedőben volt a pártállami diktatúra. Törvényesen megválasztott kormányfőnk, Nagy Ferenc száműzetésben, a Kisgazdapárt főtitkára, Kovács Béla a Gulagon. A szociáldemokraták leszalámizva és beolvasztva a sztálinista egypártba. Sólyom kinevezése után pár nappal letartóztatják és koncepciós perben elítélik Mindszenty hercegprímást.
*
Néhány héttel 1950. májusi letartóztatása előtt Sólyom a Szovjetunióban tárgyal az ország hidegháborús felfegyverzéséről. Amikor barátja és tábornoktársa, Pálffy György, védelmi miniszterhelyettes már jeltelen sírban feküdt. Méghozzá a Rajk-per „katonai vonalának” csúcsvádlottjaként jutott bitófára. Utána nem sokkal persze őérte is eljöttek. Ténykérdés, Sólyom László ártatlan volt a Rákosiék által ellene felhozottakban.(hazaárulás, kémkedés) Ahogy Ernst Röhm se konspirált a Führer ellen. Nem elárulói, hanem hithű kiszolgálói voltak a rendszernek.
De egy sztálinista rezsimet kiszolgáló főtisztet a demokrácia hősévé előléptetni nagyjából olyan, mintha a Lucky Luciano gengszterei által kivégzett Joe Masseria keresztapát a jogállamiság vértanújának tekintenénk. Sólyom egy politikai bűnözők által irányított gépezet közepes méretű fogaskereke volt. Aki elkövetőből lett áldozat. Vétlennek tekinteni körülbelül úgy festene, mintha a rivális gang által szitává lőtt bandatagot akarnánk holtában rendőrtiszti sarzsival megtisztelni. Ilyen erővel a Rákosi által ugyancsak börtönbe vetett Péter Gábor altábornagyi váll-lapját is illene helyreállítani. Vagy a már említett Pálffy Györgyét, aki az ÁVH-nál is jobban rettegett Katpol vezetőjeként összehozta a Magyar Közösség-ügyet, amely az első koncepciós per volt Magyarországon.
Előrebocsátanánk: Sólyom örököseinek kijár a büntetőjogi rehabilitáció és kárpótlás. Meg is kapták. (Ahogy, tegyük hozzá, ugyanez Röhm leszármazottait is megilletné.) De államilag kanonizált héroszt csinálni egyikükből se lehet. Merthogy nem demokrácia-kompatibilisek. Hanem pont hogy diktatúra-konformok.
*
Ellenérvként felhozható, hogy Maléter Pál is Farkas Mihály minisztersége alatt lett a néphadsereg fejese. Csakhogy ő „56-ban (és a kádárista vérbíróság előtt) szembefordult a Moszkvában összeállított hazaáruló bábkormánnyal. Sólyomról viszont nem tudhatjuk, ha megéri a forradalmat, Király Béla vagy Czinege Lajos mellé áll-e. Amit mi – helyette és utólag – nem dönthetünk el. Emellett tény, Sólyom László a Kádár-rendszerben a „személyi kultusz” által meghurcolt becsületes, rendszerhű kommunista alakjának eleven példájává vált. Ellentétben olyanokkal, akiket „jogosan” kínoztak halálra, mert tényleg a rendszer bírálói voltak.
Amikor Johan Béláról, a Sztójay-kormány belügyi államtitkáráról népegészségügyi programot kereszteltek el Medgyessyék, aztán Szekeres Imre hadügyéri előterjesztésére rehabilitálták Kisbarnaki Farkas Ferenc, a nyilas kormánybiztos és hadbíró tábornokot, volt nagy felháborodás szoclibéknál. Ahogy – szintúgy jogosan – Horthy Miklós rendszerének politikai tisztára mosására törekvés is kiverte a biztosítékot. De a Ságvári-emléktáblától a Horn-kitüntetésen át mostani rehabilitációs próbálkozásig húzódó ív valahogy kevésbé tűnik zavarónak ezen az oldalon.
*
Nem is csoda: egy hallgatólagos, kimondatlan munkamegosztási protokollt képez le. Jelesül, hogy az orbáni plebejus ellenzék úgy veti el a kádárizmus belpolitikai örökségét, hogy gazdaság-és társadalomfilozófiáját – az ingyért osztott krumplileves (diploma, kórházi ágy, háztartási gáz), az extradotációval termelő, KGST-viszonylatban egymásra rásózott selejtre ráépülő gazdaság teljes foglalkoztatására alapozott jólétét – felvállalja. Gyurcsány és térfele pont megfordítva nyomja: a bukott rendszer csődbezuhant, gigászi ellátórendszereit kényszeredetten lebontják. Viszont az MSZMP-ikonográfia kultikus munkásmozgalmi hőseit és a pártállami kompromisszumok apparátusi robotosait legitimálni akarja.
A cél mindkét esetben aktuálpolitikai. Orbán posztkádári demagógiával kívánja az utódpárti szavazókat megtartani. Gyurcsány meg a reformok támogatásáért cserébe dob a puha diktatúra emblematikus jelképembereit felmagasztaló gesztust a szoci káderderékhad irányába. Csakhogy nem lehet egyszerre kitagadni és bevállalni a diktatúrát. Jobbról éppúgy nem, mint ahogy balfelől sem.
